Az Oi! minden idők leginkább félremagyarázott mozgalma. Igen mozgalom,
mert ez egy zenei stílusnál többet jelent: a kezdetektől fogva egyesít
minden embert, politikai és faji hovatartozástól függetlenül. És még 25
évvel a háta mögött is létezik az egész világon, annak ellenére, hogy a
"baloldali" hippi média szerint az Oi! a kultúra egy rákos daganata.
Szerintük az Oi! bandák és a közönségük barbár, erőszakos rasszista
horda, és ezt az állításukat ferdített, vagy éppen teljesen valótlan
hírekkel támasztják alá.
Az
Oi! gyökerei a Punk zenéig nyúlnak vissza. A Punk robbanása 1976 és
1979 közé tehető. Ez pusztán zenei stílus volt és azért jött létre,
mert a fiatalok megunták azt, hogy a rock együttesek már nem közülük
valóak. Pontosabban azt, hogy beképzelt sztárok lettek, ráadásul a zene
is puhányodott. A szövegek pedig nem arról szóltak, ami őket érdekelte
volna, minden rocker egy önjelölt költő volt és a saját "műveivel"
traktálta a közönséget.
A Punk taljesen mást akart jelenteni. Brutális, energikus, az utca
zenéjeként akarták eladni. De természetesen közel sem volt az. A
legtöbben közülük középosztálybeli művészek voltak. A nagy Joe
Strummer(Clash) apja például diplomata volt, ő pedig "white riot"-ról
énekelt, miközben egy kizárólag fehérek lakta, jó környéken lakott... A
Punk szép lassan nevetséges látszat lett, amiből önjelölt művészek és
divattervezők húztak nagy hasznot.
Az első banda, aminek sikerült egy átverésre épülő karriert csinálnia,
a Sham 69 volt. A Sham 69 szövegei első hallásra tényleg az
utcakölykökhöz szólnak, de vajon mit tudott Jimmy Pursey azoknak az
érzéseiről, akiknek énekelt és akiktől kaszálta a pénzt? SEMMIT. Ez
csak egy álarc, amit felvett (ráadásul elég rosszul), hogy aztán
befutott sztár lehessen. És ez sikerült is neki. Akkoriban mindig a
toplisták élén szerepeltek. Millwall Roi(Last Resort) ezt írta róla: "I
wish it was the weekend everyday/But Jimmy Pursey didn’t get his way/He
liked to drink but he didn’t like to fight/He didn’t get his fucking
homework right."
Persze
nem csak selejt bandákat szült a Punk robbanás. Az Oi! zene
megszületését jelentő két zenekar is akkoriban alakult: az Angelic
Upstarts és a Cockney Rejects. Hamarosan nagy ellenfelei lettek a Sham
69-nak és olyan tábort tudhattak magukénak, akikből az Oi! zene
rajongói lettek. Mindkét banda ismerte a srácok érzéseit, hiszen
közöttük éltek, tudták, hogy mi érdekli őket. Ez tette őket olyan
hitelessé.
Az Angelic Upstarts inkább baloldali bandának volt modnható, a
szövegeik társadalom kritikusak voltak és előszeretettel léptek fel
baloldali rendezvényeken (RAR - Rock Against Racism), amit nyíltan
vállaltak is.
A Cockney Rejects teljesen apolitikus volt. Őket nem érdekelték a
társadalmi igazságtalanságok, a sörözésről, bulikról, futballról,
verekedésekről énekeltek. Sajnos a futballról szóló számaik sok
kellemetlenséget okoztak nekik,
ugyanis a koncertjeik gyakran fulladtak a különböző kluboknak szurkoló csapatok verekedésébe.
A két bandának kezdetekben nagyon kevés skinhead hallgatósága volt,
igazság szerint a skinheadek nem szerették a zenéjüket. Mivel a banda
egy futball szurkolói táborból alakult, a Cockney Rejects tábora
leginkább West Ham szurkolókból állt, ehez jöttek még a régi Sham 69 és
Menace rajongók. Az első önálló Oi! tábor az ő rajongóikból lett, ami
nagyon gyorsan növekedett, ezzel kezdődött az Oi! mozgalom 1980
környékén. Ezt a zenét akkor még nem Oi!-nak hívták, hanem "New
Punk"-nak, csak később kapta meg a mostani nevét Garry Bushell-től(The
Gonads). Az Oi! rajongók közül SENKI sem volt náci. Természetesen
mindenkinek meg volt a politikai meggyőződése, de ez nem nagyon volt
téma köztük. Patrióták voltak, büszkék a mukás osztályra és a
szubkultúrájukra. Ennyi és nem több.
Ekkor vált divattá a Lonsdale márka is, ugyanis az ő példaképeik
sportolók (boxolók, focisták) voltak, őket pedig főleg Lonsdale és
Umbro cuccokban lehetett látni.
A futball révén lassan a skinheadek is megismerkedtek az Oi! zenével és
egyre nagyobb számban látogatták a Cockney Rejects koncerteket.
A Cockney Rejects nyomdokában sorra alakultak az Oi! bandák (The
Business, Splodge, Infa Riot, Last Resort) és egyre kezdett terjedni.
Úgy
látszott, hogy a Cockney Rejects-nek riválisa nem nagyon lesz. Ám Ekkor
(1980 végén) megjelent egy zenekar, és lesöpört mindenkit a pályáról.
Ők voltak a 4-skins (Gary Hodges, ének; Hoxton Tom, basszus; Rockabilly
Steven Pear, guitár; és John Jacobs, dobok). A Chaos című számukkal
robbantak be a köztudatba és a dinamikus zenéjüknek, valamint a jó
kiállásuknak köszönhetően pillanatok alatt a közönség kedvencévé
váltak. Igazából ők voltak azok, akik megszerettették az Oi! zenét a
skinheadek nagyobb rétegével. Tanultak az elődeik hibáiból is, ezért a
dalaikban nem hallunk futball csapatokról, vagy politikáról. Így
elekerülték a koncert közbeni összetűzéseket. Nagyon ügyeltek arra,
hogy a politikától függetlenek maradjanak, ezért nem vettek részt
megkérdőjelezhető koncerteken, mint például a baloldali Rock Against
Racism. (persze ebbe később belemagyarázták, hogy azért nem, mert nácik
voltak).
Az
Infa-Riot már annál inkább hajlandó volt az efféle dolgokra. Ők inkább
az Angelic Upstarts vonalát követték, ami erősen baloldali...Sokszor
léptek fel együtt a RAR koncerteken.
A két fontosabb koncert közbeni incidens is hozzájuk fűződik, ami
természetesen a futball miatt volt. Az első 1980-ban a New Punk
Convention nevű rendezvényen történt, ahol a West Ham szurkolók csaptak
össze az Arselnal szurkolóival. A második eset 1981 márciusában történt
az Acklam Hall-ban, ahol a Millwall szurkolók skinhead bandájával
léptek fel, a Last Resot-el. Itt a Queens Park Rangers és a West Ham
szurkolók agyalták meg egymást.
A foci miatti verekedések egyre elviselhetetlenebbé kezdtek válni.
Minden naposak voltak a véres verekedésbe torkolló koncertek. A
zenekaroknak kezdett elegük lenni belőle és próbálták a szurkolók
közötti ellentéteket csökkenteni.
Millwall Roi (Last Resort) szerint nagy összetartó erő az Oi!, csak távol kell tartania magát a futballtól. De ha már ennyit
említettem a Last Resort nevét, akkor jó ha tudjátok, hogy ez a banda
is szorosan kapcsolódik a skinhead zene történelméhez. Amit talán
kevesen tudnak, hogy a dél-londoni zenekart egy skinheadek körében
nagyon híres bolt szponzorálta, mégpedig a Last Resort shop, aminek a
tulajdonosa Michael French volt. Ez a bolt nagyban befolyásolta a
skinhead divatot, a londoni skinek szinte csak itt vásároltak. És
természetesen szép pénzeket áldozott arra, hogy a Last Resort útját
egyengesse. Turnékat és fellépéseket szervezett nekik, fizette a
költségeiket. Cserébe ők népszerűsítették a boltot.
Tehát ott tartottunk, hogy a londoni Oi! zenekarok megállapodtak
egymással abban, hogy a tarthatatlan állapoton vátoztatni kell, vagyis
ki kell szorítani a futball miatti erőszakot a koncertekről és ez be is
vált. Olyannyira, hogy az 1981-ben megrendezett, második New Punk
Convention teljesen nyugodtan zajlott, pedig a rendezvény színhelye, a
Bridge House tele volt tömve West Ham, Spurs, Millwall, QPR, Arsenal és
Charlton szurkolókkal.
Tehát az Oi! mozgalom a lehető legjobb úton haladt és egyre nőtt a
népszerűsége. Ez köszönhető annak is, hogy egyre több koncetret
szerveztek az East End-en kívül London más részeiben is. De ez volt az,
ami kiváltotta azt a szerencsétlen eseményt is, ami megpecsételte az
Oi! további alakulását.
1981. július 4. Fekete betűs nap a skinheadek számára. A média tele
volt a skinheadekről szóló cikkekkel. "Skinheadek faji felkelést
indítottak a békés, pakisztáni közösség ellen", "elszabadult a pokol",
"faji háború"... A tévé, a rádió és az újságok ontották az ehhez
hasonló híreket. Állításuk
szerint
skinheadek hatalmas csoportja érkezett július 4-én este gyalogosan és
buszokkal a dél-londoni pakisztánok lakta negyedbe azzal a céllal, hogy
egy faji felkelést indítsanak ellenük. Ami tény, hogy hatalmas harc
bontakozott ki a skinheadek és a pakisztániak között, amit a rendőrök
is alig tudtak megfékezni. Lerombolt , felgyújtott házak és kocsik,
sebesültek és felfordulás. Egész Londont megrázta. De ez a sztori
gondolom mindenkinek ismerős, vagy legalábbis hallott már a Southall-i
botrányról. De vajon mi az igazság?
Mint azt írtam, az Oi! zene kezdte kinőni kelet-Londont és egyre több
buli volt szerte a városban. Akkor este a Hamborough Tavern adott
helyet a 4-skins és más Oi! bandák koncertjének. Rengetegen érkeztek
(volna) a buliba. Faji provokációról szó sem volt. Egyszerűen jól
akartak mulatni és nem gondolták volna, hogy bármi gond lesz, hiszen
napokkal előtte már többször is felléptek olyan negyedekben, ahol
színesbőrűek laktak. De a pakisztáni közösség közelről sem volt olyan
békés, mint ahogy azt a média állította. Már a koncertre érkezőket sem
nézték jó szemmel, többüket meg is támadták. Egy minibuszt is, amiben
Lewisham-ből érkező skinheadek tartottak a buliba, köztük Garry Johnson
is, a radikális Oi! költő. Miközben a skinheadek élvezték a koncertet a
Hamborough Tavern-ben, a pakisztániak egy petróleum bombát dobtak be az
ablakon (amit követett később több is). A zavargásokra kiérkező
rendőrőknek kellett megvédenie a fiatal Oi! rajongókat a fékevszetett
ázsiai tömegtől.
Természetesen később a kihallgatott pakisztániak azt vallották, hogy a
skinheadek provokáció céljából rendezték éppen oda a koncertet, ők csak
megvédték a környéküket tőlük. Ez csak azért érdekes, mert ha valóban
provokálni mentek volna és valóban egy "faji felkelést" akartak
szítani, akkor miért nem hagyták otthon a szinte még gyerek
skinheadeket és a barátnőiket? És a legfontosabb: akkor miért volt
köztük szép számmal fekete, ázsiai, görög, sőt PAKISZTÁNI skinhead? Szó
sem volt semmi rasszista provokációról. Csak hát a média mindig
vérszemet kap, ha szíthatja a feszültséget és ilyen nagyszerű sztorit
kreálhat az egészből. Sok szám íródott a Southall-i botrány kapcsán
(4-skins: One Low For Them; Blitz: Nation Of Fire; Violators: Summer Of
'81)
Végső soron roszabb is kisülhetett volna a dologból. Amikor az incidens
elkezdődött, a koncert még az elején tartott. Így még nem voltak túl
sokan a helységben, ami pillanatok alatt (köszönhetően a petróleum
bombáknak) porig égett. Ha többen vannak bent, akkor hatalmas tragédia
történhetett volna.
A zavargás kitörése után a rendőrség lezárta a környéket, így a
skinheadek nagyobbik része nem juthatott el a helyszínre. Ami a dolog
iróniája, hogy amikor a rádióban meghallották a tudósítást, a
nyugat-londoni motoros bandák elindultak, hogy segítsenek régi
ellenfeleiknek, a skinheadeknek, az ázsiaiakkal szemben. Szerencsére ők
sem jutottak át a rendőrökön.
A média ekkor égette a skinheadekre a náci jelzőt, ezen keresztül pedig
a köztudatba is rasszistaként vonultak be. Ezután kellett a
skinheadeknek egy olyan dologgal szembenézniük, amihez soha, semilyen
közük nem volt: a nácizmussal.
Az
agresszív, rasszitsa jelző nem csak megbotránkozást keltett az emberek
között. Egy angol szélsőjobbos szervezet is felfigyelt a hírekre. A
Youth National Front (Fiatal Nemzeti Front) nagy lehetőséget látott a
skinheadekben és az Oi! zenében. Hamarosan Joseph Pearce, a szervezet
vezetője, kijelentette, hogy az Oi! zene lesz a Nemzeti Front zenei
fegyvere. Hamarosan az összes neonáci fiatal megtanulta, hogy ha
levágatja a haját és bakancsot húz, akkor válik igazi nácivá. A
koncerteken egyre nagyobb számban jelentek meg, ami teljesen lerombolta
az eddig felépített Oi! mozgalmat. A fotósok természetesen most már
ontották az újságoknak a koncerten karlengető fiatalok képeit, ezzel
erősítve a köztudatban azt, hogy a skinhead=náci. Ezt az állapotot nem
sokáig tűrték az Oi! rajongók és kipofozták a koncertekről a nácikat is
és a fotóriportereket is, akik sieg-heil-re voltak éhesek.
Mivel a létező Oi! zenekarok között nem találtak a "felsőbbrendű
faj"-nak megfelelőt, ezért a nácik csináltak maguknak sajátot, akik az
új náci mozgalom a Blood and Honour (Vér és Becsület) nevű szervezet
körül csoportosultak. A Skrewdriver, aki az első punk együttesek egyike
volt, elsőként állt a nácik sorába. Később ebből szép kis karriert
csinált az USA-ban.
A zenekarok és az egész közösség kétségbe esetten próbált tenni annak
érdekében, hogy a róluk kialakult képet megcáfolják, ugyanis a szimpla
tények
nem voltak elegendőek. Hiába írtak a Sound újságnak, hogy említse meg
azt a skinhead megmozdulást, ahol több, mint 500 fekete és fehér bőrű
skin együtt tüntetett a munkanélkülésg ellen. Arra persze senki sem
figyelt fel. A 4-skins menedzsere bejelentette, hogy az együttes
hamarosan fellép egy antirasszista rendezvényen, de sajnos még mielőtt
sor került volna rá, a zenekar feloszlott, köszönhetően a rájuk
nehezedő nyomásnak. A The Business továbbra is megtagadta, hogy a
baloldali RAR (Rock Against Racism) rendezvényen fellépjen, de
hamarosan megrendezték az Oi Against Racism and Political Extremism But
Still Against The System turnét, ahol többek között fellépett velük az
Infa-Riot, a Blitz és a Partisans is. Ezen kívül még rengeteg
antirasszista rendezvényt szerveztek a skinheadek. Kevés eredménnyel.
A 4-skins feloszlott, igaz később újra alakult, de az eredeti tagokból
már csak Tom maradt meg. Az Angelic Upstarts tagjait besorozták. A Last
Resrot-nek hátat fordított a támogatójuk és megtiltotta, hogy ezzel a
névvel bárhol is fellépjenek. Neki csak az volt a fontos, hogy a pólóit
eladhassa, de a Southall-i események után rossz fényt vetett volna rá a
banda... Így a Last Resort is feloszlott és csak később alakult újra
Warriors néven, amiben már az énekes, Millwall Roi nem vett részt. Az
Exploited, akik addig skinheadként nyomultak, átváltottak,
megnövesztették a tarajukat és megpróbáltak szakítani a múltjukkal.
Eldobták a régi ruhatárat és felszerelkeztek punk cuccokkal... 1982-ben
az Oi! zene szinte teljesen eltűnt az utcákról, a zenei boltok nem
voltak hajlandóak árulni a skinhead bandák lemezeit. A régi arcok nagy
része "hétköznapi ember" lett. 1983-ban a régebben népszerű Cock
Sparrer újra alakult és kiadta az új Lp-jét Shock Troops néven, de
ezzel már nem jutott fel a toplisták élére.
Az Oi! zene és a skinhead kultúra pár évre szinte teljesen eltűnt. De
mindig maradtak olyanok, akik nem feledték a régi időket és szép lassan
újra éledezni kezdett a dolog. Visszatértek a régi zenekarok és újak
alakultak. Megjelent pár kiadó, akik szívükön viselték a brit Oi! zene
sorsát. Többek között ekkor jelent meg a Captain Oi! Records is, ami
máig a brit színtér legmeghatározóbb pontja, habár akkoriban még nem
volt olyan nagy jelentőssége. Annál inkább a Link Records-nak, ami 1986
táján olyan bandáknak adott teret, mint a Section 5, vagy a Vicious
Rumours. Az Oi! zene és a skinhead kultúra újjá született. De sajnos
azóta sem lett olyan erős, mint 1981-ben. Megtépázta a média és ma már
alig van olyan ember, akinek az Oi! zene és a skinhead szubkultúra ne a
náci barbárokat jelentené. De azért nem teljesen ilyen gyászos a
helyzet. Az Oi! átterjedt egész Európába és a világ minden tájára. Ma
több tehetséges Oi! banda létezik, mint valaha.
Csak sokan elfeledkeztek valamiről, vagy soha nem is voltak tisztában
vele. Hogy honnan indult, hogy hogyan vált azzá ez a nagyszerű Oi!
zene, amit játszanak. És legfőképpen, hogy ez az utca zenéje.