Laurel Aitken 1927-ben született Kubában, majd mikor 11 éves volt
Kingstonba költözött családjával. "Édesapám jamaikai, édesanyám kubai,
- magyarázza egy interjúban Laurel - és édesapám csak haza akart
menni." 1941 tájékán, mikor 14 éves volt, szinte egymás után vesztette
el szüleit. Az egyetlen megélhetést a zenében látta. Kamaszként egy
utazási irodának dolgozott. A kikötőben fogadta az érkezőket úgy, hogy
olyan calypso dalokat énekelt, mint a Welcome to Jamaica, Jamaica
Farewell, Coconut Woman. Így próbálta kölyökként fenntartani magát a
turisták adományaiból. A mai napig nem tudni igazán, hogy szegény
gyerekként miként tanult meg játszani a billentyűkön, honnan szerzett
hangszert, hogy képezte magát.
Zenei karrierje a negyvenes években kezdődött, mikor Nat King
Cole/Louis Jordan stílusában énekelte a dalokat. Hamarosan az R &
B, a soul, calypso, mento, és - személyéhez legközelebb álló stílus - a
boogie vonalán vezetett az útja. A Glass Bucket Clubban énekelgetve és
figyelemmel kísérve az akkori sound systemek által szolgáltatott
stomping hangulatát csiszolta tökéletesre nagyszerű ének és tánc
tehetségét, mellyel sikerült megbolondítania a közönséget. Három
tehetségkutatón is kiválóan remekelt.
Motta's stúdióbeli első munkájára így emlékszik: "Az első dalt csak
magamnak akartam rögzíteni, ez az I met a senorita volt. Saját
pénzemből álltam a költségeket és vittem a zenészeket is. Sajnos senki
sem él már közülük. A szaxofonista igazán nagy névnek számított akkor.
Aztán felvettük a Merenguita-t és ki is adta egy férfi, Mr. De Pass,
aki a King streeten üzemeltetett lemezboltot." Nemsokára feltűnt a
Melodisc nevű kiadó, ami a Motta's műhelyben készült dalokat hivatott
gondozni. Az MRS (Motta's Recording Studio) dalokkal egymás után
jelentek meg az új irányt adó 10 inches bakelitek rajta Laurel Aitken
nótáival.
Aztán következett jó néhány kislemez az 50-es években, beleértve az
1957-ben megjelent R&Bish és Roll Jordan Roll-t, amik első igazi
saját slágereit jelentették. Fordulópont volt ez az életében. Sőt,
mikor a Caribou megjelentette az Aitkens boogie-t, a zenében különleges
keveréke jelent meg a new orleans-i rhythm & bluesnak, a markáns
fekete amerikai beatnek, ami mutatta a további irányt. Egy év multán
Laurel nagy áttörése következett a Little Sheila, valamint a Boogie in
my bones kislemezekkel. Eme daloknak a megjelenését egy új feltörekvő
kiadó az Island Records gondozta, amit az angol Chris Blackwell
alapított. Little Sheila 11 hétig, a Boogie in my bones pedig 13 hétig
volt első a jamaicai toplistán, megszilárdítva Aitken népszerűségét a
jamaicai zenéket kedvelők körében.
1957 körül több bibliai jellegű, lelkiismeretes tartalmú dalok
születtek, mint a Ghana Independence és Nebuchanezer. Ezeknek a
daloknak a hangulatát afrikai ütős hangszerekkel színesítették és
mondanivalójuk forrását nem elsősorban a rastafarianizmusban látták,
hanem a jamaikai templomok erős hatásában. Az az ember, aki a
későbbiekben a skinheadek kedvenceként jelent meg Angliában, nem csak
az alkohol és a gyengébbik nem szeretetéről énekelt vidám dalokat,
hanem felelősségteljesen, komoly témákról is felszólalt azokban.
No de
ne ugorjunk előre. Hamarosan az Island Records erőre kapott és
bemutatta a jamaikai magot Angliának, majd promotálta ott a zenéjüket,
ahol a mai napig legnagyobb támogatásnak örvend a műfaj. Blackwell
befolyása idézte elő annak a stílus iránti nagymértékű angol
érdeklődést, amin határozottan hagyta rajt bélyegét Laurel. Az 50-es
években egymást követték a kivándorlási hullámok angol városokba, ahol
jamaikaiak telepedtek le és találtak munkalehetőséget. A jamaikai
bevándorlókkal együtt érkezett a jamaikai ízlés is. Egészen pontosan
1960-ban vándorolt ő be a szigetországba, ahol örökre megváltoztatta a
ska arculatát. A szürke ég és gyötrelmes időjárás ellenére Aitken is
megtalálta helyét a jamaikai közösségekkel együtt, akiket szívesen
fogadtak a helybéliek. Egy kiadó például rengeteg kalózmásolatot
terjesztett el nehezen beszerezhető jamaicai dalokkal, tükrözve ezzel
az új igényeket. Majd egy ifjú lemezcég is feltűnt Blue Beat névvel, és
ez látta el a kiéhezett piacot. Laurel hamarosan olyan kiadókkal a háta
mögött építette zenei építményét, mint a EMI, Ska Beat, Nu Beat, Direct
Records, Doctor Bird Records, és persze sok kicsi de aktív csapatok is
segítették őt. Ez idő tájt születtek meg azok a klasszikusok, mint a
Fire in mi wire, Bartender, Jesse James, Skinhead train, Landlord,
Tenants, It's too late és Pussy price. Laurel volt akkor az egyetlen
olyan jamaikai csillag, aki rendszeresen turnézott Angliában, és aki
hatalmas sikereknek örvendett a klubokban. Zenei repertoárjába majd a
rock steady és reggae stílusokat is belefoglalta. Gyümölcsöző zenei
pályája innentől kezdve nem volt kétséges.
A 60-as 70-es évek alatt Laurel lengette igazán a Blue Beat zászlaját.
Jerry Dammer és a cége például összekovácsolt egy híres brit új
hullámos ska fesztivált a 70-es évek legvégén, ami Aitken és remek
követője Prince Buster hatalmasságára alapozott. A kezdeti bombasikerek
után is rendszeresen ejtette ámulatba a közönséget mind a
fesztiválokon, mind a klubokban.
A 60-as évek végén a ska zenét a reggae kezdte felváltani, amit a
növekvő skinhead közösségek és persze Lauren Aitken is egyre jobban
kedvelt. A skinheadek buzgón vásárolták fel a lemezeket. Azután, hogy
néhány igen nagy népszerűségnek örvendő lemez került ki a Graeme
Goodall’s Doctor Bird háza tájáról, hamarosan készültek el skinhead
lemez sorozatok a Pama Records-nál és a Trojan Recordsnál. A 70-es évek
közepén, mikor az első skinhead hullám vége érezhető volt, akkor
érkezett meg a roots reggae, és az új stílus felemelkedése mellett
Laurel megmaradt ugyanolyan sikeresnek és a legkeresettebb fellépőnek.
A The English Beattel játszott, majd turnézott a Secret Affair nevű mod
bandával, valamint szintén kölcsönös támogatást élvezett a Ruts!
punk/reggae csapattal. Eme változatosság mellett a karrierje újra és
újra megfiatalodott.
Ahogy közeledett az évtized zárása a skinheadek új
generációja vált hatalmas rajongójává zenéjének és az 1980-as angol
toplistákon egyértelműen látható volt, mennyire is közkedvelt ő. A
Klasszikus Rudi got married album jelent meg ebben az időben, amit az
I-Spy/Arista Records gondozott. A lemezen olyan hatalmas slágerek
csendülnek fel, mint a Hitchhike, Skinhead, Sally Brown vagy az It's
too late.
A 2-Tone korszak végével, Laurel megtartotta hitét a ska zenében,
felvett néhány albumot és kislemezt a nagyszerű Potato 5-val és
megmutatkozott az Abszolút kezdők című mod filmben, amiben David Bowie
játszotta a főszerepet. Innentől kezdve folyamatosan turnézott
mindenfelé és készítette az új dalokat. A 90-es években a német Grover
újra adta ki lemezit és olyan harmadik hullámos csapatokkal zenélt
együtt, mint a Toasters vagy a New York Ska Jazz Ensemble. 2002-ben
pedig megjelent a Live At Club Ska albuma a Trojan Recordsnál.
Laurel Aitken születésétől fogva mélyen magában hordozta a ska zenét és
élte át annak különböző hullámait. A világ legkülönbözőbb vidékein
lépett fel életének utolsó éveiben is. Laurel munkássága emlékezteti az
új nemzedékeket arra, hogy mi is valójában a ska és annak gyökerei.
Joggal hívják őt ezért a ska keresztapjának.
"Laurel Aitken olyan volt, mint egy folyó, ami keresztülhaladt jó és
rossz időkön. Ha egy darabig esetleg nem lehetett róla hallani, biztos
akkor is valami jó muzsikát szolgáltatott. " (George Marshall, 1989)
forrás:
http://www.laurel-aitken.surf3.net/
http://www.trojanrecords.net/
http://www.geocities.com/braunovi/AitkenL/AitkenH.html
lemezrajz::
http://www.geocities.com/braunovi/AitkenL/AitkenD.html