Legelső angliai turnénk Britannia egyik legkevésbé egzotikus helyén, a bradfordi Royal Standardben kezdődött 1980. február 24-én. 9 fellépésünk március 7-én zárult Dudleyban. Új kislemezünket, a Bad Mant reklámoztuk. A Kids Next Door kísért minket. Őket is Tony Gordon menedzselte, a basszusgitárosi poszton régi cimboránkkal, Grant Fleminggel. Jimmy Pursey öccse, Robbie is a tagjuk volt. Pursey, aki az idő nagy részében fantáziavilágban élt, mindig azt mondta, hogy a testvére idióta; ehhez képest rendes, hallgatag gyereknek ismertük meg. De mivel Pursey másképp írta le nekünk, Mickék számára olyan volt a srác, mint egy bikának a vörös posztó. Még a watfordi átjárót sem értük el, a többiek máris nekiestek. Rob elöl ült a sofőr mellett, és hirtelen valaki rátette a kezére a kezét, más a térdére, miközben Mick a fülébe súgta: ne aggódj, Robbie, ma este vigyázunk rád. Szegény gyerek öklendezett. Sajnáltam őt. Annyi idős volt, mint én, de szellemileg fiatalabbnak tűnt. Tágra nyílt szemű, ártatlan külvárosinak nézett ki, aki egy furgonban találta magát ezekkel az őrültekkel.

Tizenöten voltunk; a két zenekar, a mi road crew-nk, és néhány hűséges kísérő: Danny Harrison, H és Binnsy, plusz John Bong, Luggsy és Crank, akik ex-Glory Boys-tagok voltak. A plaistowi metrómegállónál találkoztunk, majd irány Bradford. Wellsy vezetett. Nem egy jól tervezett túra volt. Meggyűlt a bajunk az 1-es út megtalálásával, hogy észak felé indulhassunk. Akár a kibaszott Antarktiszra is mehettünk volna; de az egész út jó hangulatban telt.

Bradford kiváló volt. Egy kis kocsmában játszottunk, ahol még backstage sem volt, de izzott a légkör. Beértünk, lezavartuk a hangpróbát, majd elmentünk becsekkolni a szállásunkra. Néhány évvel később a Ripper Case-Book c. könyvet olvastam a yorkshire-i gyilkosról, akinek kedvenc vadászhelye a Royal Standard volt. Van benne egy fénykép a kocsmáról, amin látszik egy tábla, rajta krétával a felirat: "Ma este: Cockney Rejects". Lehet, hogy ő is lent volt aznap este; bár az egyetlen gyilkosságot mi okoztuk, amikor megöltük a Roadrunnert (Modern Lovers-szám, de a Sex Pistols is feldolgozta - a fordító megjegyzése). Másrészt, velünk amúgy is megtörténhetett: ha a Ripper nem kap el, a roadie-jaink fognak.

Nagyszerű este volt. A hely zsúfolásig megtelt. A Ready To Ruckkal kezdtünk, és a közönség már a nyitó dallamoktól megőrült. Az első sorban volt egy zöld hajú ázsiai punk, aki a legjobban zúzta magát össze. Miközben játszottunk, elővett egy zacskó ragasztót, és elkezdte szívni. A vége felé kiütötte magát, ezért le kellett fektetnünk a színpadra, nehogy összetapossák. Hé, haver, mondtam neki, hol a backstage-belépőd? Az egyik pillanatban Vince próbálta lerúgni, de nem volt hova esnie, a tömeg csak visszapenderítette. Ennyi történt; első nem londoni koncertünk nagy sikerrel járt. Mickey kiadós italozással ünnepelte meg. Mick, Grant és Danny Harrison berobbantotta az összes tűzoltókészüléket a liftben, ami 500 fontunkba került.

Egy rajongónk Kent partjaitól utazott fel, hogy láthasson minket, ez a nagy fánkfejű alak, Folkstone Joe. Úgy nézett ki, mint Johnny Vegas (angol színész és humorista - a ford.), csak sárm nélkül. Előttünk tisztelegve csinálta a Ready To Ruck fanzine-t, és velünk akart lógni. Amúgy igazán nem szerettük őt, mert lehúzós volt. Egy kis pióca, aki ráakaszkodott a sörre és a kajára, valamint a hotelszobáinkra. Nem is ismertük. Szóval kidobtuk a fánk fejével együtt, még mielőtt véget ért volna az este, és soha többé nem is láttuk őt. Ilyenek voltunk, nem bírtuk az idiótákat.

A következő helyszín Nuneaton volt, a 77-es klubban. Szerintem azért hívták így, mert ennyien fértek be. Az egész egy kis barlang volt. Ez kissé le is húzta az estét, de ettől még jó volt a közönség. Balhé nélkül. Garry Bushell és Ross Halfin jött fel, hogy a Sounds címlapjára kerülhessünk. Minden jól ment, amíg Ross meg nem győzött minket, hogy feldolgozzuk a UFO Doctor Doctorát, ami halva született ötlet volt.

Egy ócska vendégházban szálltunk meg, miközben Bushell és Halfin a Holiday Innben, köszönhetően az EMI ajándékának. Bushell az Annie Lennox melletti szobát kapta, és, ahogy rémlik, Halfin úgy berúgott, hogy szarral kente be a skót énekesnő és Dave Stewart (angol zenész - a ford.) kilincseit. Reggel hatra angol reggelit rendelt nekik. Az este nagy részét azzal töltötte, hogy a helyi telefonkönyvből idegeneket hívott fel. Amúgy jó fej volt, azt hiszem, kis dózisokban. Vicces kis forma volt. Szeretett másokat szívatni, de azt nem, ha vele csinálták ugyanezt. Ez volt az az este, amikor a Sounds címlapjára került a fénykép rólam. Az öltözőben ért utol, azt mondta, nézzek olyan rondán, amennyire csak tudok. Akkor már hiányzott egy fogam, ami jól jött, úgyhogy olyan képet tudtam vágni, ami minden anyát elijesztett. Rossz lépés afelé, hogy a vonzó lányok felfigyeljenek rám, de jó fotó lett. A Sounds felhasználta a képet a metróban elhelyezett reklámokon is, úgyhogy hirtelen az arcom mindenhova felkerült. Csodálatos beállítás volt. Sajnos akkoriban apámnak vissza kellett mennie a kórházba egy komoly szívműtét miatt, és valaki megmutatta neki a képet. Először nem akarta elhinni, hogy én vagyok rajta, de amikor leesett neki, elundorodott. Mindenképpen meghosszabbította a kórházi tartózkodását.

Bushell kiváló cikket írt arról az estéről a Soundsba Keményebb, mint a többi címmel. Ez volt a második megjelenésünk - az elsőt Bushell és Dave McCullough írta az előző év augusztusában A Cockney Rejects és az új punk születése címmel. Mindkettő pozitív kicsengésű volt.

Február 28-án Leedsben játszottunk a Brannigansben. Még egy jó, balhémentes este nagyszerű közönséggel. A helyi újság beszámolt rólunk, amely szerint "Stinky Turner csak három szót tudott mondani a számok között, az Oi Oi Oi-t". Ez volt az ugródeszka a következő dal megírásához, az Oi Oi Oihoz. Ez adta a nevet egy új, igazi punk mozgalomhoz, ami mögöttünk és a munkáspunk Angelic Upstarts mögött nőtt ki, s Garry Bushell rövidítette le Oi!-ra.

Másnap a Grimsby Community Hallban játszottunk. A koncert tűzforró volt, de a színpadon kívüli események még gőzölgőbbek. Két roadie-nkat, H-t és Danny Harrisont előzetesen otthagytuk a helyen, míg mi visszamentünk a szállásra. Amikor ismét áthajtottunk a teremhez, átmentünk a backstage-be, kinyitottuk az öltöző ajtaját, és ott találtuk H-t a földön fekve, anyaszült meztelenül ezzel a lánnyal, aki orálisan elégítette ki. Tizenöt voltam és még szűz, sosem láttam még ilyet. A lány egyáltalán nem zavartatta magát. Tetszett neki a nézősereg. Megkezdődtek a heccelések, majd mindenki elkezdte mondani, hogy az énekest akarja. Belöktek ebbe a kis körbe, amit körülálltak - Wellsy, Binnsy, Danny Harrison, összesen vagy tíz fő. Levettem a farmerem, majd ráfeküdtem. Nem tudtam, mit tegyek. Csak elkezdtem. Fel se fogtam, mi történik. Amikor elélveztem, mindenki nagy éljenzéssel fogadott. Ez volt az első szexuális élményem, és a körülmények miatt kissé csalódást keltő. Másnap végig az járt a fejemben, hogy ennyi lenne? Erről szól az egész? Tízen néztek, és teljesen haszontalan voltam. Egyetlen kúrás, édes Jézusom.

A koncert előtt még néhányunkat bevállalt; végül kétszámjegyű lett az aktusai száma. Nagyon is játékos lány volt.

Tíz perccel azelőtt, hogy a színpadra kellett volna lépnünk, nem tudtunk bemenni az öltözőbe, hogy behangoljuk a gitárokat. Az ajtó zárva volt, Micket pedig sehol sem találtuk. Kezdtem aggódni. Röviddel ezután néhányunk a tettek mezejére lépett, és berúgták az ajtót. Ott feküdt egy lányon a testvérem, 69-es pózban. Rögtön megismertem az arcot. Az a lány mélytorkozott, aki előtte tízünknek megvolt. Micket nem érdekelte. Örület volt, de hát erről szólt az egész turné.

Kezdetben nem volt sok balhé, ám annál több dugás. Szemfelnyitással ért fel számomra. Persze hallottam már meséket a turnén történtekről, de még sosem tapasztaltam korábban. Amúgy szép lány volt. Ma már valószínű az ötödik házasságában él, vagy az állam tartja ki hat-hét gyerekkel, akik különböző apáktól születtek.

 

Volt két szabadnapunk Yorkban. Kevin Wells intézett nekünk még egy lepukkant hotelt. Bementünk egy kis kocsmába, vagy tizenhárman voltunk. Néhány sör után átnéztünk a szomszédos étterembe, aminek The Schooner Inn volt a neve. Nem viselkedtünk rosszul, csak nevetgéltünk, de a tulajnak nem tetszettünk. Kis északi emberke volt Ronnie Corbett-féle szemüvegben. Odajött hozzánk, és azt mondta, ha nem kussolunk el, mehetünk kifelé.

Amikor visszakérdeztünk, hogy mi baja, még jobban kijött a sodrából. Úgyhogy Mick felállt, és azt mondta neki, hogy ne beszélj így velem, te hülye kis északi fasz, majd adott neki egy taslit, amitől a szemüvege már csak az egyik fülén lógott. Hamuszürke lett az arca, és nekiállt fenyegetőzni, hogy ezt nem ússzuk meg, fel fog jelenteni, de mondtuk neki, hogy kamu, aztán visszamentünk a hotelbe.

Fél órával később megtalált minket a rendőrség, kérdezték, melyik négyünk támadta meg a férfit. Elmondtuk, mi történt, felírták a sztorit, aztán elmentek, hogy összevessék az övével. Nem jöttek vissza, úgyhogy nekiindultunk festékszórókkal a városnak. Másnap kinézve mindenhol graffitik voltak. Ennél többet talán nem is lehetett volna. Volt még egy napunk ott. Ismét elmentünk az étteremhez, de vasárnap lévén zárva volt, úgyhogy ráírtuk az ajtóra, hogy "ne szívózz a cockneykkal, te négyszemű fasz. Milyen hülyeség volt? Körbenéztünk a városban, és kitaláltuk, hogy a yorki katedrálist is meglátogatjuk, mindenhova az ajtóra és a falakra keresztezett kalapácsos ábrák, ICF és Cockney Rejects feliratok kerültek. Idióták. Azonnal el kellett hagynunk Yorkot. Leléptünk, valahol Leedsben húzódtunk meg.

Míg Yorkban voltunk, láttunk egy vicces dolgot a TV-ben. Egy dokumentumfilmet néztünk a BBC 2-n Telfordról, a világ legunalmasabb kisvárosáról. Néhány ragasztószívó kölyköt mutattak, köztük egy skinhead, akinek piheszőrzetű szakálla volt, azt mondta a kamerába, hogy Stinky Turner, gyere Telfordba, gyere és ments meg minket, Stinky.

Nem tudtam elképzelni, mire gondolt, hogyan menthetném meg a helyet. Sosem játszottunk ott. Láttuk a filmet. A hely egy szarfészek volt.

A turné folytatódott. Emlékszem, azon gondolkodtam, milyen szegénynek néztek ki az emberek Grimsbyben. Nem hasonlítottak a gazdag szülőkkel rendelkező punkokra Bromleyben és Chelseaben. A grimsby-i punkok teljesen nincstelennek tűntek. Volt köztük egy arc, aki kukászsákba becsomagolva jött a koncertre.

Másnap Penzance-be, a kalózvidékre vezettünk le, hogy fellépjünk a Demelzas klubban. Azt hiszem, reménytelen volt hinni abban, hogy lemegy a turné balhé nélkül. Megérkeztünk a hangpróbára, már csak tizenketten - Luggsyt és Cranket visszaküldtük Londonba rossz magaviseletért -, megláttuk a bokszringet. A helyet napközben egy bokszklub használta, és ott gyakorolt a helyi reménység az edzőjével. A fickó megkérdezte, hogy kiáll-e ellene valaki, és Vince azonnal engem ajánlott fel. Az jutott eszembe, miért én? Hangpróbára jöttem. Nem kell senkivel bokszolnom. Rossz kedvem lett. Nem akartam megcsinálni, de nem is tudtam kitérni a kihívás elől.

Jött az edző ezzel a nyugat-angliai akcentussal, hogy "jól van, fiú, gyere fel egy menetre". Úgy beszélt, mint egy paraszt. Ott álltam a Martensemben, felvettem a kesztyűt, és elkezdtük.

Ahogy nekiláttunk, az arc rögtön próbált bedurvulni. Idősebb volt, mint én, 18 vagy 19 éves, és egyből erőseket ütött, amiket nem szokás, ha csak öklözöl. Eltalálta az orromat, úgyhogy ennyi volt. Rátámadtam. Már védekezni sem tudott, úgyhogy komoly ütlegelést kapott. Az edzőnek kellett közbelépnie és leállítania a meccset. Akkor épp a kötelekhez volt szegezve, ott kapta az áldást. Úgy kellett leválasztaniuk róla. Csak magának köszönheti, mert próbált keménykedni.

Az edzője azt mondta, ez kicsit váratlan volt.

Mondtam neki, hogy nos, te kérdezted, hogy ki jön öklözni, haver, majd a tanítványod nekiállt alattomoskodni. Úgyhogy amennyire látom, ez van.

Persze, hogy fordult a helyzet, mert mikor visszajöttünk a koncertre, a hely tele volt kidobókkal, akiken látszott, hogy csak minket akartak. Csúnyán néztek ránk, méregettek, de nem figyeltünk rájuk.

Akkoriban volt egy-egy vödörnyi főzetünk a kötözködőkre. Ez volt a mi végső elrettentésünk, a végzet vödre. Megtöltöttük rothadt gyümölccsel, húggyal, hányással, ürülékkel, szafttal, tojással, szósszal, bármivel, ami kezünk ügyébe került, és kitettük a színpad szélére. Amikor elkezdtünk játszani, a turné legrosszabb fogadtatását kaptuk, csak azért, mert kiütöttem a helyi hősüket. A kidobók bátorították a tömeget, akiktől azt várták, hogy szétszedjenek. Volt egy fickó az első sorban, aki nem akarta abbahagyni a kötözködést. Normálisnak nézett ki, kicsit testesen; nem volt punk, átlagos haja volt. Fred Perry pólóinget viselt. A szája is nagy volt, folyamatosan hangoztatta: faszszopók, faszszopók, gyertek le a kurva színpadról, kiabálta Jethro (Geoffrey J Rowe, angol humorista - a ford.) kiejtésével, aztán visszaszóltam neki, hogy bassza meg, de nem hagyta abba. Vele volt a Blondie-hajú punk barátnője, aki csatlakozott hozzá a beszólogatásban. Ahányszor befejeztünk egy számot, nekikezdtek. Úgyhogy eldöntöttem, le kell vernünk ezt az arcot.

Két szám között odaszóltam neki, hogy van itt számodra valami, kedvesem. A jó öreg Jethro visszakérdezett, hogy van-e kitűződ vagy pólód? Mondtam, hogy jobb ez azoknál, és odafordultam Ricky Meakinhöz, hogy adja ide a vödrös főzetet. Jethro meg ott állt a nőjével, és nézett, aztán hirtelen leöntöttem mindkettőjüket tetőtől talpig. Tojás, liszt, húgy folyt rájuk. Undorítóan nézett ki. Odaszóltam, hogy ki is néz ki most hitványul?

De a kidobók rögtön megindultak. Az első sorba érve felkérdeztek, hogy miért kellett ezt, nézd, mit csináltál.

Mondtam neki, hogy ez hülyeség, ő kötözködött, számíthatott rá. Ha fizetett, és nagy a szája, ezt kapja. Ezután hátraléptek.

Amúgy is a koncert végén jártunk. Eljátszottunk még két számot. Nem volt ráadás, úgyhogy le is zártuk. A backstage-ben relaxáltam, miközben Mick és Grant a pulthoz ment. Épp csajoztak, amikor az egyik biztonsági mondta Micknek, hogy menjen el. Szerinte túl fiatal volt, hogy a klubban lehessen. Vince végignézte az egészet. Azt látta, hogy Mick elkezdi magyarázni, hogy ő a zenekar gitárosa, aki épp játszott, majd a kidobó megfogta a karját. Erre Mick hátralépett és bumm, egy balhoroggal a padlóra küldte.

Akkor nem tudtam, hogy ez történik. A backstage-ben tartózkodtam, a roadie-k a cuccokat pakolták. Hirtelen becsapódik az ajtó, és nagy mozgolódás támad. Halomra gyűltek a kidobók, azt akarták megtudni, ki bánt el a haverjukkal. Körbenéztek, és Vince mutattak rá, mert ő volt a legnagyobb. Mick csak hatvan kilós volt, nem mondhatták, hogy ő ütötte ki a kilencven kilós formát. Kínos lett volna. Majd sok helyi tag is a backstage-be jött, erősíteni a kidobókat, mindenki velünk lármázott. Vagy harmincan voltak. Mi tizenketten, köztük a Kidz Next Door, tehát a realitás három az egy ellen az ő javukra. Mi felkészültünk, bár vigyáznunk kellett.

A klubmenedzser bejött, mert a biztonságiak vezetője panaszkodott nála, hogy a legjobb emberét kórházba kellett vinni. A főnök jó fej volt amúgy, azt mondta, hogy ha a legjobbat egy ütéssel lehet elintézni, akkor többet nem kellene felbérelni őket a helyedben. Majd azzal folytatta, hogy ahogy ő látja, a kidobó megérdemelte, amit kapott, mit sóhajtoztok még? Jól kezelte a dolgot, itt véget is ért a történet.

Ezután folytattuk a cuccok összepakolását. De egyre több helyi lakos gyülekezett, már vagy ötvenen, azt skandálva, hogy ti kibaszott cockney faszfejek, nyugat-angol akcentusukkal.

Az esélyek egyáltalán nem voltak jó. Azt hittem, megkapjuk a magunkét. Az arány leküzdhetetlen volt - tizenketten ötven ellen. De az is eszembe jutott, hogy a legjobbjuk ki lett ütve, ha olyan kemények lennének, jönnének megtizedelni minket, de egyikük sem mozdult. Annyi történt, hogy amikor már bepakoltunk a járműbe, és lassan megindultunk, néhányan utánunk futottak, és belerúgtak a furgon hátuljába. Ennyit tudtak csinálni. Letekertem az ablakot és odaszóltam, hogy ti kibaszott köcsögök, viszlát később. Meg sem próbáltak követni minket a hotelig.

A következő nap Plymouth volt az állomás, a Clones klub. Kedd este volt, a hely pedig szar. Tejesládák tetejére rakott deszkákból építették a színpadot. Azt hiszem, a Stiff Little Fingers is akkor játszott a városban, úgyhogy körülbelül hatvanan néztek meg minket, köztük egy forma a kutyájával. Nagyon furcsa koncert volt. Koncert közben az embereke kicsiarakást játszottak; valaki lefeküdt, a többiek pedig ráugrottak. Néha én is beszálltam. Őrült este volt. A kiszolgálók és a menedzsment eltűnt, úgyhogy végig a pult mögött szolgáltuk ki magunkat sörökkel és röviditalokkal.

Másnap Exeterbe mentünk, a Roots klubba, ami jól sikerült. Kisebb izgalom csak a koncert után történt. Vince és Mick felszedte ezt a két lányt. Micknek jutott ez a nagy, molett hölgy, miután visszavitte a szobájába, a road crew rájuk nyitott, hogy rajtakapja őket. Micket a vécén találták meg, mialatt bájos társnője a csap felé guggolt, hogy könnyítsen magán. A testvérem kijött a budiról, és amint látta, mi történik, dühbe gurult. Bugyiban dobta ki a szobából. Kint hideg volt, szerintem valamelyik srác megsajnálta, és adott neki valami ruhát, hogy felvehesse.

Március 6-án Swansea-ben játszottunk, a hely egy komplett trágyadomb volt. Egy kis hotelben szállásoltak el minket, olyanban, ahol minden szobához jár ezüstös teáskanna. Az egyik szobába gyűltünk össze, Ricky Meakin adta körbe a kannát. Töltöttem egy csészével, de amint beleittam, az egészet kiköptem. Mielőtt megcsinálta volna a teát, a hülye barom beleszart. Kimentünk nézelődni - Swansea úgy festett, mint egy albán belváros -, s a hotel tulaja megtalálta a teáskannát, még mindig benne az ürülékkel. Amikor visszaértünk, kirúgott minket.

Nem volt hol letáborozni. Elmentünk a koncert helyére, a Circlesbe a hangpróbára, de még zárva volt a terem. Délután 5 óra volt. Vártunk és vártunk, kezdtünk lehangolódni. Aztán Vince-nek támadt egy ötlete. Eszébe jutott, hogy Jimmy Pursey Monmouthban van, a Rockfield Stúdióban veszi fel szólóalbumát. Csak 8 mérföldre volt a hely. Vince kitalálta, hogy szarjuk le a koncertet, és menjünk oda. Kiváló terv volt. Welly kitett egy üzenetet az ajtóra, hogy egy órát vártunk a nyitásra, most pedig lelépünk. Aztán beültünk a furgonba és elhajtottunk. Átvertük a rajongókat, de nem lehet így kezelni egy bandát. Este 6-kor távoztunk, a legtöbb hangpróbánk 4-5 körül volt. Eszünkbe sem jutott visszamenni, mert a szerződés szerint 5-ig kellett letudni a próbát. Később kiderült, hogy a tulaj 7-ig nem bukkant fel, úgyhogy egy rossz szava sem lehetett.

Tehát a Rockfield felé haladtunk, hogy meglepjük Purseyt. Bejátszott nekünk néhány számot, amik totálisan szörnyűek voltak. Két zenésszel dolgozott a Generatiox X-ből, a dobos Mark Laff-fal és a gitáros Derwooddal. A Rockfield profi hely volt, termekkel, munkaszobákkal, hatalmas stúdióval. Jimmy örült, hogy lát minket, el is mentünk a városba inni. A probléma onnan eredet, hogy a West Ham nemrég ejtette ki a Swansea-t az FA Kupából, s sörözés közben furcsán kezdtek ránk nézni. Egyáltalán nem kerestük a balhét. Hirtelen egy ürge lépett hozzánk fekete-fehér Swansea-mezben. Azt mondta, ismerlek titeket, Cockney Rejects.

Danny Harrisonhöz beszélt, aki annyit mondott, rendben van, haver.

Az arc folytatta, hogy a West Ham csicska és mi mind szarok vagyunk. Harrison csak egy takarodjgyal válaszolt.

A kocsma másik része tele volt ilyen hatalmas rögbiszurkolókkal, akik minket néztek. Gondoltam, megint kezdődik. Pursey lemerevedett.

Egy nagydarab krapek, vagy 180 centi és 100 kiló lehetett, kiabálta, hogy ti cockney-k mind faszszopók vagytok. Ekkor lett elegem. A kocsma közepére mentem, ő meg odaállt elém. Megkérdeztem, hogy ki a faszomnak beszélsz te. Ekkor a mieink beálltak mögém, az dagadék haverjai pedig őmögé. Arra vártunk, hogy valaki megmozduljon. Én voltam az. Megütöttem, ekkor az egész kocsma felrobbant. Úgy nézett ki, mint egy vadnyugati balhé a szalonban. Még többen lettek, de ők is kaptak. A fickót, aki kezdte, épp rugdosták. Körbenéztem, akkor vettem észre, hogy Kevin Wellsen hárman vannak. A pulóvere már a fején volt, úgy ütötték, hogy nem látott semmit. Szétszedtük őket, és ott is voltunk a következő incidensnél.

Megpillantottam Robbie Pursey arcát: majdnem sírt, szegény gyerek, összeszarta magát.

Mivel nyerésre álltunk, a walesiek eszközökhöz nyúltak. Poharakkal, székekkel, biliárddákókkal, porraloltóval jöttek ránk. Csoda, hogy dartsnyilakat nem dobáltak. Úgyhogy Danny Harrison fogott egy hamutálat, és pofánvágta vele az egyiket. Bármit tettek, mi annál jobban vágtunk vissza. Kezdett durvulni, csúnyább lett, mint amit valaha láttam.

Tőlem jobbra Micket láttam, amint ütlegelt valakit. Ez a tag vászoncipőt viselt, a nadrágja annyira fel volt hajtva, hogy látszott, rózsaszín zoknit húzott. Nevetségesen nézett ki. Szóval e balhé közepette elkezdtem nevetni. Ami még ennél is viccesebb, hogy amikor látszott, hogy mi nyerünk, Jimmy Pursey be akart szállni. Ahogy felállt a kockás kabátjában, az egyik walesi alak olyat adott neki, hogy Pursey kidőlt, mint egy krumpliszsák. 5 másodperc alatt kiszállt a játékból. És ez a két Generation X-es idióta csak ült a söre mellett, és azon gondolkodhattak, hova a fenébe kerültek?

Vagy 15 percig tartott a tömegjelenet. Épp amikor Vince az egyik vezérüket püfölte, felbukkant a tulaj, és közölte, jobb, ha elhúzunk, mert jön a rendőrség. Nem próbált ott tartani minket, ez rendes volt tőle. A balhé véget ért. Volt néhány sebesült a padlón, meg kiköpött vér is, nálunk is néhány vérző sérült. Pursey-t fel kellett szedni a padlóról, de rendeződtünk, és együtt mentünk ki; távozás közben az egyik walesi odaszólt, hogy szép volt srácok, jó kör volt!

Amikor nyáron ismét Monmouthban jártunk, négyen bementünk egy másik kocsmába, odajött hozzánk egy arc, és kezet fogott Mickeyvel. Azt mondta: te verted ki a fogam márciusban, mit akarsz inni? Fantasztikus.

Bezsúfoltuk magunkat a furgonba, irány a studió. Pursey nagyon levert volt visszafelé, de mondtuk neki, hogy szép volt, Jim, felálltál, kiálltál magadért.

Igen, mondta. "Látnod kellett volna, rajta voltam azon a fickón."

Fantáziadús volt. A kis ártatlan.

A Rockfieldben éjszakáztunk, majd elindultunk a turné utolsó állomására, a Dudley JB-be, ami John Bonham (a Led Zeppelin dobosa 1980-ban bekövetkezett haláláig - a ford.) klubja volt. Led Zeppelin-fanként nagyon vártam ezt az estét. Vince már figyelmeztetett, hogy jobb lesz vigyázni, mert Bonham a Swan Song-os kidobókat alkalmazza, akik nagyon hasznosak tudnak lenni. Mint a Led Zeppelin menedzserének, Peter Grantnek, nekik is nagy hírük volt. Ezekkel nem szórakoztál. Széttéptek volna.

A koncert jól sikerült: az egyetlen baj a fő roadie-nkkal, Binnsyvel történt. Ez volt a 22. születésnapja, és úgy berúgott, hogy semmit sem lehetett rábízni. Behányt a helyre, és annyira készen volt, hogy elvesztette a pénzt, amit kaptunk. Ez volt az utolsó felelősséggel teli koncertje.

Emelkedett hangulatban mentünk vissza a hotelbe, vártuk a turné befejező buliját. 10 Swan Song-os kidobó várt minket a recepciónál, jó hosszú hajú barmok voltak. Azt mondták, valaki ellopta egyikük bőrkabátját, benne egy pénztárcával. Nagyon idegesek voltak. Mondtam nekik, nyugi, kikérdezem a többieket, mert nekem ez új.

Összegyűltünk kint, majd visszamentünk hozzájuk a recepcióra. Az egyik kidobó már nagyon pattogott. Mick lett a képviselőnk, és a szokásos diplomatikus hangnemében szólt. "Figyeljetek, ha valaki behúzta a kabátotokat, akkor kinyomozzuk, mert ez a helyes, de mi vagyunk a Rejects, és leszarjuk, hogy ti vagytok a Swan Song-os kidobók, vagy éppen Peter Grant maga. Minket ez nem érdekel. Ha idejöttök pattogni, akkor balhé lesz."

Miközben egymásra néztek, volt egy feszült pillanatunk. Végül az egyik nagy fasz mondta, hogy nem akarunk balhét, csak a kabátot visszakapni.

Mick válaszolt, hogy "oké, értem, ha egyikünk hozta el, akkor vissza lesz adva, de ne gyertek ide szitkozódni és kiabálni, mert kimegyünk, és elmegyünk veletek akárhova."

Még csak kölykök voltunk, a legidősebb Wellsy kellett, hogy legyen, aki 23 éves volt. A Swan Song-os biztonságiak férfiak voltak, húszas-harmincas éveik fordulóján.

De nem történt semmi. Kiderült, hogy egyikünk, John Bong, egy piti tolvaj Benfleetből, lopta el a kabátot. Átadta nekünk, mi pedig visszavittük. Azt mondtuk, hogy összekeveredett a cuccunkkal, és a furgonban hagytuk. És hogy senki sem lopta el. Elhitték. Kezet fogtunk, és rendeződött a dolog. Mindenki boldog volt. Jó volt a koncert, srácok, mondták, és elmentek.

Azt gondoltam, bassza meg az ég, ezek nagydarabok voltak. Visszanézve, minden joguk megvolt, hogy utánunk jöjjenek, és felkérdezzenek.

Odamentem John Bonghoz, és mondtam neki, hogy holnap az első vonattal mész haza, te kibaszott gyökér. Majdnem vérontás lett miattad.

Ha ütésváltás lett volna belőle, szerintem rosszabbul jöttünk volna ki belőle. Mi készen álltunk volna, de ezek tényleg kemény arcok voltak. De Mick csak odaszólt nekik. Leszarta. Biztos azt gondolta, hogy őket is levernénk, mert ilyen csatát még nem vesztettünk. Büszke vagyok, hogy szembenéztünk velük. Sosem mutattunk félelmet. Sosem hátráltunk meg. Odaálltunk, és a magunk módján intéztük a dolgokat. És hátra volt az egész éjszaka, hogy ünnepeljünk. Bevéshettük az első turnénkat, és nem lett túl rossz. Az album a top30-ba került, kész volt az új kislemezünk, amit felvehettünk. A dolgok jó irányba haladtak.

A turné legjobb szereplője amúgy a furgon volt. A bérléskor azt mondtuk, csak Clactonbe megyünk kirándulni, ehhez képest körbeutaztuk vele a fél országot. Persze mielőtt visszaadtuk volna, megbütyköltük a mérföldszámlálóját.