Csordulásig megtelt az Oi!-koncerteknek egyre gyakrabban helyet adó belvárosi Viper Room február 8-án este, s a megszokott látogatói kör is bővült, hiszen az efféle eseményeken ritkábban látható "hétköznapi emberek" többen képviseltették magukat, mint szokták. Ehhez hozzájött még a West Ham-mezesek megháromszorozódása is, míg a 2011-es Cockney Rejectsen csak egy ilyen dresszel lehetett találkozni, ez a szám most minimum három volt, ezzel párhuzamosan sokszor a hajhossz is kiugróan megnövekedett.

Az elmúlt évtized végén alakult United Bastards lépett először színpadra, s hiába voltak a legöregebbek zenekari szinten, alacsony érdeklődés kísérte játékukat, legalábbis ami az aktív szemlélődést illeti, hiszen bár meghúzódtak az emberek a terem hátsó sötétjében, jelenlétük mindössze annyiban merült ki, hogy több levegő fogyott, a singalongnak igencsak híján volt a koncert, s a pogó is mindössze két-három főt mozgatott meg. Pedig a purgstalliak az Oi! pörgős, mondhatni gyors verzióját művelik, azonban az igazi fanatikusok jelenléte hiányszámba ment. Ezzel éles ellentétben állt a prágai Saints & Sinners érkezése, hiszen mindössze 2-2.5 éves múltra visszatekintő munkásságuk ellenére az osztrák közönség igencsak kíváncsi volt rájuk, utoljára tavaly áprilisban jártak Bécsben. Nemcsak a mozgás élénkült meg, de az ismert számokat is kívülről tudták az egyre előrébb helyezkedők, s magyar közegben ritkán látható jelenség kísérte végig a csehek koncertjét: két lány átpogózta a koncertet, ráadásul nem néztek ki rosszul, és sikerült megtartaniuk méltóságukat, már ha egyáltalán létezik ilyen mérce. Feltűnt a tábori Mighty Soundsról ismerős DJ is, aki ezúttal visszafogottabban bulizott, mint tette azt tavaly nyáron. A Wake Up és a Last of the Gang bizonyultak a legismertebb slágereknek, utóbbi Jenny Woo (a hétvége folyamán a magyar keresztségben: Jenny Wood) közreműködése nélkül is megállta a helyét.

Nem sokkal tizenegy előtt nekikezdett a Booze & Glory is a véget nem érő slágerek sorának. A színpadi látványt a két hangfalra borított bordó-kék négyzetrácsos zászlók alkották, hiszen a zenekar nemcsak hobbiszinten foglalkozik a West Ham Uniteddel, hanem mintegy féltucat számot is írtak már a klubról. Így nem volt meglepő, hogy a (szolidan felénekelt "pub version") I'm Forever Blowing Bubbles szólt a hangfalakból intróként, majd a Back Where We Belonggal nyitottak, amelyet a West Ham 2012-es Premier League-be visszajutását elevenítette fel. Az első nagylemez a koncert elején és végén kapott szerepet 2-2 dallal, a számlista gerincét a 2011-es Trouble Free alkotta, mert e második nagylemez a koncert harmadát tette ki. A gyanútlan hallgatónak nagy meglepetés volt a koncert vége felé a Vanilla Muffins egy számának, a Brigade Locónak a feldolgozása, s a Bad Manners klasszikusával, a Skinhead Love Affair Oi!-átdolgozásával zárult az este. A legnagyobb megőrülés természetesen a London Skinhead Crew-t illette meg, melyet közönségénekeltetéssel vezettek fel. A coverek mellett a másik nagy meglepetés az volt, hogy a nemrég megjelent harmadik albumról mindössze két dalt játszottak, igaz, nem is hiányzott több, jobb ezeket úgy hallgatni, ha már széles körben ismertebbé váltak. Míg más koncerteken általánossá vált Bécsben, hogy néhány szám után alábbhagyott a közönség érdeklődése, és inkább sördobálással egybekötött álldogálás lett úrrá rajta, most szinte nem lehetett repülő italokkal találkozni, ellenben a tánc végig lendületes maradt. A stúdiófelvételek visszafogottságával élesen szembenáll az az erő, amelyet a Booze & Glory élőben tud felmutatni, ez volt az este legnagyobb meglepetése, mondhatni kellemes csalódása.