140-nel száguldani az autópályán a szakadó esőben nem éppen életbiztosítás, de a koncertről nem lehet lemaradni. Hiába volt elővételes jegye az embernek, így is sorba kellett állni karszalagért, pedig azért vette meg, hogy ne kelljen. Azért be lehetett jutni a koncertre időben, a meghirdetetthez képest csak 10 perccel később kezdett a zenekar. Nem hiányzott a sártenger sem, szerencsére a sátorba nem sok jutott belőle, és az eső is elállt jóval a koncert előtt. Az előhangolás (Mások által?) villámgyors volt, mert csak felsétáltak, és gyors köszönés után máris belecsaptak a 30 éves slágerbe, a Real Enemybe. Ezután sorra következtek az ismert számok, néhány kivételtől eltekintve csak slágerek szóltak (igaz, egy ekkora diszkográfiával rendelkező bandánál mindig vannak elégedetlenkedő hangok, hiszen több marad ki, mint amennyi elhangzik), utóbbiak közül kettőt gyakran játszanak (Out In The Cold – erről megtudhattuk, hogy a valaha felvett legelső Business-szám, még a demóra –, One Thing Left To Say), de valahogy háttérbe szorulnak. Meglepő volt a The Employer's Blacklistet hallani, ahogy a Get Out of My House-t is, de a harmadik Business-koncertemen legalább eljutottam odáig, hogy minden dalt sikerült felismerni. Ez talán annak is köszönhető, hogy végre józanul ért az egész buli, így még arra is rá lehetett jönni, hogy Mickey kiejtése annyira nem is érthetetlen, csak sikerüljön feldolgozni a szavak értelmét.
A közönségről külön regényt lehetne írni, de nem teszem, elég néhány apró észrevételt felsorolni. Az első sornak kb. felébe átlag fesztiválarcok álltak be, akiket nem érdekelt, hogy nem ismerik a zenekart, a lényeg, hogy tudjanak headbangelni a "zúzós" számokra, illetve mutogathassák a metálvillát. A legabszurdabb látvány a villogó mikulássapkában bodysurfölő törpe volt. Még az "első sorba beállók" jellemzéséhez tartozik az is, hogy a pogózók döntő többsége pusztán ösztönből csinálta, valószínűleg meghallhatták kintről, hogy zene szól, és bejöttek kicsit táncolni, egyébiránt a zenekart valójában ismerők és szeretők nem voltak túl sokan.
Az esemény minden kétséget kizáró fénypontja volt, amikor valaki egy petárdát dobott el. A jobb általános iskolákban ez egyszerű gyerekcsínynek számít, és leírva tényleg nem tűnik nagy dolognak, de tegnapelőtt este a hangulathoz nagyon illett, pedig nem tartott tovább 5 másodpercnél, hatása azonban igen. Talán a Product alatt durrant el, amely a dallamosabb számok közé tartozik, így még jobban emelte a koncert fényét, ami egyenesen világíthatott az egész heti fellépők sötét névsorát elnézve. Idén 30 éves a Suburban Rebels-album, talán ennek is köszönhető, hogy a kiadvány "fele" (13-ból 6, na) el lett játszva. A Hardcore Hooligan válogatásról (még ha hivatalosan nem az) kaptunk egy 3 dalos futballblokkot (Hardcore Hooligan, Southgate, Maradona), és szinte fel is soroltam a számlistát. Utólag 16 dalt számoltam össze, amit biztosan eljátszottak, ezzel ki is téve az 50 percesnél nem több koncertet. 21.00-ra ugyanis vége volt ráadással (One Thing Left To Say + Harry May) együtt. Hangzásilag érdemes megemlíteni, hogy a mellékvokálok viszonylag halkak voltak, illetve maga az egész nem járt nagy zajjal, mert számos éneknél hallottam a saját hangomat is, pedig a "jó" koncert az, amikor legalább a sajátunkat elnyomja a zenekar, főleg, ha a második sorban áll az ember. A Southgate-et lassabban, a Hardcore Hooligant gyorsabban játszották eredeti felvételükhöz képest, és volt még egy-két ilyen kivétel. Mickey "szokás szerint" Pepsit "vedelt", a többi tag az ismert holland sört kortyolgatta. A dobos még meg is viccelte az előttem álló két fiatal srácot, mert kidobta eléjük a sörösdoboz fémes nyitóját, ők pedig nagyon nézték a földön, hogy milyen relikviát "kaphattak", Bundie meg csak nevetett rajtuk.
Mindent összevetve megérte ellátogatni a fesztiválra, a koncert balhémentesen, és a körülményeket tekintve kulturált keretek között zajlott le. A játékidő nem volt valami sok, de legalább annak örülhetünk, hogy a Business az egyetlen olyan Oi!-legenda, akik 12 év alatt harmadszor látogattak el Magyarországra.
