Első találkozásom George Marshallal négy évvel ezelőtt történt egy Ford Transit hátuljában, miközben Glasgow-ban utaztunk öt másik skinheaddel két baseball ütő társaságában. Az utolsó két óránkban egy ska koncerten voltunk, ahol időm nagy részét faltámasztással töltöttem, miközben óvatosan figyeltem a közönséget. Marshall néhány ilyen kirándulása ellentétes táborok összetűzésébe torkollt, melyeknek sokszor verekedés lett a vége. Elképzeltem a jelenetet, ahogy a nyugdíjasok rémüldöznek az újságpapírok címlapjaitól: "Skinhead támad skinheadre". A bőrfejűek közöttünk járnak, tíz soros bakancsuk mindig szemünk elé lebben, amikor arról olvasunk, hogy Németországban menekülttáborokra dobtak bombákat, vagy ha egy popsztár a brit zászlóval kacérkodik. Ők az ifjúsági kultúrák mumusai, egy olyan kultusz részei, melyhez senki sem akar közeledni. Senki sem vitatkozna arról, hogy a skinheadek nem erőszakosak, de négy évvel ezelőtt Glasgowban kevés ember képzelte volna azt, hogy skinhead skinhead ellen támad. Az elmúlt két évtizedben a bőrfejűek a neonácik szinonímájává váltak. A szélsőjobboldali BNP és a Nemzeti Front is köreibe tudhatja ezeket a vicsorgó, borotvált fejű fiatalokat, akik a brit zászlót lengetik, ami erőteljes képet biztosít nekik, így ezeket a kopaszokat könnyű hasznosítani. Vad patriotizmusuk és erőszakra való hajlamuk teszi őket a politikai szélsőségek célpontjává. De miközben a bőrfejűek toborzást végeznek a Nemzeti Front számára, mások eltávolodnak ettől, mert gyökereik elferdítését látják benne.

 

Eredetileg egy munkásosztálybeli kultúra volt, mely a 60-as években alakult ki (csúcspontjára 1969-ben ért), különös keveréke a ska zenének és az agresszív póznak, mely fokozatosan lett sarkított, mikor a 70-es évekből átkerült a 80-as évekbe is. A ska-t, ami gyökereiben fekete zene, a The Specials emelte fel újra, amikor a vegyes bőrszínű közönségért állt ki. Eközben egy növekvő jobboldali csoport a skinheadek között az agresszivitásáról híres Oi! zenébe is beférkőzött, ami a borotvált fejek, a katonai nadrágok és a térdmagasságú bakancsok visszatükrözése volt. A náci bonehead megszületett. Az eredeti skinheadek, sta-prest nadrágjukban, brogues cipőjükben mereven az ellentétei voltak a náciknak, és nyolc évvel ezelőtt Glasgowban úgy döntöttek, tesznek valamit.

– Kitaláltuk a ’Spirit of 69’ jelmondatot, mert a náci boneheadeknek semmi közük ahhoz, ahogy a skinheadek viselkednek – mondja Marshall. Nem lehetnek az alapjaid a fekete zenében, miközben fehér hatalmat szeretnél. Szerettük volna az embereket emlékeztetni az 1969-es gyökereinkre – az elegánsan öltözött fiatalok ska zene iránti érdeklődésére.

 

Nem Marshall volt az egyetlen. A glasgowi kezdeményezéssel párhuzamosan antirasszista fanzine-ek hálózata tűnt fel a ska színtér felé orientálódva, ami inkább foglalta magába a fiatal zenekarokat, mint a 15 éves lemezeket. Szerkesztőik kísérletet tettek egy másik skinhead identitás bemutatására – az igazi identitásukra. Marshall négy évig készítette a Zoot-ot, ami egy fénymásolt fanzine volt. Karikatúráiban kigúnyolta a boneheadeket, magazinoknak írt, próbálta megőrizni a bőrfejű örökséget, aminek fennállt a veszélye, hogy elfelejtődik. De csak kevesen hallgatták meg, az újságírók legtöbbször visszautasították őt, mert nácinak hitték.

– Tíz évvel ezelőtt a politkusok megkörnyékezték a fiatalokat, és néhány skinhead hinni kezdett a jobboldali politikában. Ők voltak azok, akik nyilvánosságot kaptak. Olyan szervezetek alakultak, mint a SHARP (Skinheads Against Racial Prejudice - Skinheadek a Rasszista Előítéletek Ellen), de ez azt eredményezte, hogy ha nem voltál egy antináci csoportban, az emberek megvádoltak, mert náci vagy.

 

Megpróbálni bánni egy szélsőséggel, a skinheadek kitalálnak egy másikat. Marshall úgy döntött, hogy az egyetlen mód, amivel a bőrfejűek jól hallathatnak magukról, az, ha ő maga felel az akciókért. A Zoot fanzine-ból a nemzetközileg terjesztett Skinhead Times vált, a Spirit of 69-ból pedig könyv készült. A mostanáig megjelent egyetlen skinhead történelmi könyv, amit érdemes elolvasni, legalábbis Marshall szerint, a több kötetből álló erőszakos, mitológiai skinhead története a divatos szerző, Richard Allen tollából, mely a hetvenes években jelent meg. De ez kevésbé vette figyelembe a tényeket. Allen krónikásként jegyezte le az antihős Joe Hawkins kizsákmányolását a Skinhead, a Suedehead és a Skinhead Escapes történetein keresztül.

– Richard Allen arról írt, amit az újságokban olvasott, ahelyett, hogy tapasztalatokra hagyatkozott volna – a futballmeccsek történéseire, a bank holiday verekedésekre, a Mechanikus Narancsra. Összességében az egy erőszakos periódus volt, a skinheadeket pedig kiszemelte magának a média, ami elkezdett a jelenséggel foglalkozni – mondja Marshall. Regényeket írt, nem történelemkönyveket. Bármit is gondolsz a tartalomról, ő volt az első ember, aki bőrfejűekről írt könyvet, amihez jelentés társul, még ha csak az erőszakra koncentrált is.

 

Joe Hawkins-szal ellentétben, aki dühét és elidegenülését csak a bakancsán keresztül tudta kifejteni, Marshall egyszemélyes küldetésbe kezdett egy évvel ezelőtt a Skinhead Times megjelentetése után, hogy újratanítsa a skinheadeket mozgalmuk gyökereiről.

Vállalata, az ST Publishing kiadta a Two Tone Story-t és a Spirit of 69-t; megszerezték a jogot Richard Allen regényeihez (az első gyűjtemény nemrég jelent meg), mostanában pedig a Madness életéről terveznek könyvet írni. A Skinhead Times (5000 példányszámban), melynek szlogenje a "büszkeség, nem előítélet", a nyolcadik számnál jár.

– A "büszkeség, nem előítélet" azt jelenti, hogy büszke vagy a kultúrára, a kinézetre, arra, ahonnan jöttél, városodra, országodra – magyarázza Marshall. A legtöbb skinhead munkás. Erre is büszkének kellene lenned; olyan normális vagy, mint mindenki más. De nem vagy előítéletes, mert a más országban élő embereknek joguk van ahhoz, hogy ugyanilyenek legyenek. Tehát büszkék vagyunk arra, hogy bőrfejűek vagyunk, de nem vagyunk előítéletesek mások iránt.

 

Marshall elfogadja, hogy a rasszista skinhead imidzs úgy vésődött be az átlagemberek agyába, mint a pit bullok és a futballhuligánok, akik állandó megtestesítői a félelemnek. A Skinhead Timesban teret kapnak a viták, és az információkra koncentrálnak a cikkek. Olvasható egy cikk a következő németországi skinhead hétvégéről ("de a politikai szarságok nem lesznek tolerálva"), hírt ad arról, hogy a Miss Skinhead 1992. október végén jelenik meg, és hogy brogues cipők és bakancsok 55 fontba kerülnek. A "büszkeség, nem előítélet" szlogenen túl a Skinhead Times olykor az olvasók nevében ítélkezik, így kommentálják a híreket.

– A búlvárlapok torzítják az igazságot – állítja Marshall. Nézd, mi történik Morrissey-vel. Amiért elkezdte figyelmét a skinhead kultúra felé fordítani, az emberek megvádolják, hogy rasszista. Nem hiszem, hogy valaki korábban azt merte volna mondani róla, hogy rasszista. De csak mert érdekli a skinhead dolog, az emberek azt mondják, biztosan rasszista.

 

A feltevés, hogy a skinheadeket az előítélet vezeti, a Skin nevű képregényben jelenik meg, melyet Pete Milligan író, és Brendan McCarthy rajzoló készítettek. Főszereplőknek egy thalidomid (drog, melyet ha az anya elfogyaszt, gyermeke nagy valószínűséggel torz végtagokkal születik – a fordító megjegyzése) áldozatot és egy skinheadet választottak. De a komikum erőszakossága csak azt eredményezte, hogy négy évig a kiadók között ugrált a produkció, míg a Tundra ki nem adta múlt hónapban. Az ST Publishing úgy döntött, nem adja ki, különböző okokra hivatkozva.

– Beszéltem Brendannel három évvel ezelőtt a Skinről, de nem volt pénzünk, hogy egy színes könyv készüljön belőle. Amit érdekesnek találtam, az az ötlet, hogy a skinheadek az egyetlen emberek, akik elfogadták a thalidomid áldozatot maguk közül valónak. Ők voltak az egyetlenek, akiknek nem volt előítéletük. Az az ironikus, hogy mindenki azt hiszi, a skinheadek ezek a nagy, csontfejű nácik. Ha egy kocsmában iszunk, mindenki azt gondolja, katonák vagyunk. Kevesen tudják, hogy skinheadek vagyunk.