Erre a találkozóra hamarabb érkeztem. Két órával korábban, de a stadion körüli utcák már tele voltak szurkolókkal. Néhány keménykötésű dokkmunkás könnyezett, és sokan mások is rosszkedvűek voltak. Ez volt a klub történetének legszomorúbb napja (legalábbis 1942. november 14-e óta, amikor is hetet kaptunk itthon a West Hamtől). Mindezek ellenére készen álltunk egy stílusos bulira, hogy végleges búcsút mondjunk szeretett Barlangunknak. 5 perce tartott a játék, egy labda máris a lelátón kötött ki. Sose dobták vissza. Végül hét labda tűnt el. Jenki kapusunk, Casey Keller is ráérzett a hely szellemére, aki egy tőlünk kapott teniszlabdával rúgott egy gólt.

Aztán elkezdődött. 0-1-re vezetett a Bristol. De ez a mi bulink volt, úgyhogy nem számított az eredmény. Végül is, korábban sok hasonlót láttunk. A második félidő első percében már 0-2 volt. Kit érdekelt, itt volt az idő, hogy tényleg beinduljon a parti. Két-háromezer szurkoló rontott a pályára, leráncigáltuk a játékosok mezeit, beijesztettük a bristoliakat, elénekeltünk egy dalt, aztán visszamentünk a lelátóra. Volt még időnk. A csapatok visszatérhettek a pályára, a Millwall pedig utoljára is megmutathatta balszerencséjét, ugyanis kihagytunk egy tizenegyest. Egy vékony rendőrsorfal állt utunkba, hogy megakadályozzon minket, amiért pénzérméket, köveket, székdarabokat kaptak a nyakukba. Aztán elszabadult a pokol. Már nem is néztük a meccset, csak kedvenc dalainkat énekeltük néhány újjal kiegészítve: zengett a Megőrülünk, ha kikapunk, a Sosem juttok el az állomásra (üzenet a vendégszurkolóknak - a fordító) és A Den bevehetetlen. A rendőrök még nagyobb erőket vonultattak fel, soraik között egy rendőrlányt is, aki a számos felkérés (köztük 6000 néző együttes kiabálása) ellenére sem akarta levenni az ingjét. Mindegy, amúgy is bűnronda volt.
 

Egy fiatal bőrfejű jó hangulatában megkerülte a rendőröket, hogy ellopja az egyik szögletzászlót, az oroszlánnak beöltözött szurkoló pedig elkezdett táncolni a stadion tetején (és majdnem leesett). Még a labdaszedő is inkább nekünk dobta ki a labdát, minthogy visszaadja a játékosoknak. A Millwall továbbra is gyengén játszott, a Bristol pedig belőtte a harmadikat, úgyhogy visszatértünk a pályára. A rendőrök kb. fél percig próbáltak megállítani minket, aztán elfutottak. Jól tették, mert ők kétszázan voltak, míg mi több ezren. Lekísérték a bírót, kivezényelték a vendégszurkolókat, mielőtt az őket védő korlát összeomlott volna. Az egyik kaput azonnal lebontottuk, hogy még véletlenül se folytatódhasson tovább a meccs, a szuvenírra pályázók pedig a gyepet kezdték felszaggatni. Egy, a lelátóra lőtt labda visszakerült a pályára, hogy tízezren kezdhessünk el focizni! Valaki leszedte a 6 méteres Millwall-feliratot, amellyel sokan körbefutottak a széteső játéktéren. Egy ideig úgy tűnt, békés partinak nézünk elébe, amíg valaki ki nem szúrta Reg Burrt, az embert, aki eladta a Dent. A rendőröknek sikerült őt is kimenteniük, miközben kitépett földdarabok kilóit dobálták rá. Mivel Reg sikeresen kereket oldott, a dobálók a rendőröket vették célba, akik megpróbálták kiüríteni a pályát, de sebeiket nyaldosva inkább elfutottak. Ezután kisebb osztagokba tömörültek, hogy megpróbáljanak begyűjteni néhány rendbontót. Azonban ez bár sikerült nekik, a törött székek, a Martensek és ökleink hathatós közreműködése miatt kénytelenek voltak elengedni őket. Végül egyetlen embert tudtak előállítani.
 

Csak lovasrendőrök, és pajzsos készenlétisek segítségével ürítették ki a Dent, ezen kívül további negyven percig tartott, hogy az egész Cold Blow Lane-t birtokba vegyék - ez a rendőrök visszatartásában új huligánrekord lett. Az elismerés ezúttal is a Millwallnak járt! A vezetőség erőszakkal talán rávehet, hogy leüljünk az új "szabadidőközpontban", de legalább stílusosan hagytuk el régi otthonunkat - tudván, hogy soha, senkinek sem sikerült bevennie a Barlangot!

The Den R.I.P. 1910. október 22. - 1993. május 8.