Facebook-ozás közben botlottam bele egy oldalba, ami egy skinhead reuniont hirdetett. Rég elfelejtettem ifjúságomat, a korszakot és annak zenéit agyam egyik rejtett zugába zártam, a halványuló fényképeket pedig egy viharvert kartondobozba. De mindig is szerettem Brightont, a rádióból szóló 2 Tone-részlet mosolyra fakaszt, miközben a londoni forgalmi dugókban ülök, s Simon Cowell zenei műsorainak egy-egy közjátéka is ismerősen cseng. E gondolatok elszálltak a Gatwickből kifutó, déli part felé tartó vonaton a dobozos sör nyitása és az összetéveszthetetlen belfasti akcentus hallatán, melyek két nagyon elegánsan felöltözött skinheadtől származtak. Nem tudtam, hogy a tonic öltönyöket még mindig gyártják, ezek a srácok milliomosoknak öltöztek, brogues cipőik tükörfényesre volt tisztítva. Miközben izgatott iskolás gyerekekként beszélgettek, kiszúrták, hogy Fred Perry-t hordok rövid hajjal: megjelenésem jó okot szolgáltatott, hogy felkeltsem a figyelmüket. Szerintem a skinhead kultúra sosem hagyott el igazán, egy Ben Sherman vagy Levi's 1978 óta mindig is a ruhatáram része. "Jól van haver, honnan jöttél?" – szegezte hozzám az első bőrfejű a kérdést, miközben egy doboz világost nyújtott felém. Eddig a pillanatig nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán részt akarok venni a reunionban. Évek óta nem járok sehova, miközben tudtam a média véleményét a skinheadekről, de nem voltam biztos benne, hogy igazuk van-e. Tudom, hogy rosszfiúk voltunk az iskolában, és voltak köztünk igazi őrültek is, azonban ez a két srác inkább hasonlított stand-up humoristákra. Fellélegeztem. Hívhatom kapuzárási pániknak, de tényleg jól éreztem magam, nem hiszem, hogy életemben valaha is ilyen melegen üdvözölt volna két idegen.

Brightonba érkezve rögtön a tengerpartra mentünk, a nap sütött, a sirályok dalolásztak. A csatorna friss levegője azonnal elkezdte kimosni a londoni állottat a tüdőmből. Az első állomás a péntek délutáni találkozóhely volt a TMW galériánál a Madeira Drive-on. Ahogy sétáltunk, egy jelenet a Quadropheniából azonnal beugrott, a móló zaját és a turistatömeget hamarosan leváltotta a jamaikai ska hangja, ahogy szétterjedt az utcában. Elegánsan öltözött skinheadek egy kisebb csoportja már ott tülekedett. Megérkezve rögtön üdvözöltek minket. A régimódi merev ácsorgás helyett mosollyal fogadtak. Mindenki bemutatkozott mindenkinek, még több sör érkezett, és elkezdődött a parti. Meglepett a sok csinos nő stílusos hajjal és ruházattal, az utcán táncolva; a turisták csak néztek, talán nem is tudták, mit látnak. A galéria kiállításán mod emléktárgyak, kiváló művészi munkák (köztük festett Lambretta panelek), pólók voltak kiállítva, ezüstlemezek lógtak a falon. Este hétre a parti még nagyobb lendületet vett. Számunk 60 felé dagadt, és látszólag bár ez egy meghívásos, zárt előbuli volt, senki sem szólt rá a hivatlan idegenekre. Az est végére legalább 20 új ismerősre tettem szert. Néhányuk a reggae alapos szakértői voltak. A régi történetek sok emléket hoztak vissza, miközben nevettünk azon, hogy miken mentünk keresztül. Dél-londoni fiatalkorom nagyon hasonlónak tűnt egy belfastihoz vagy egy hartlepoolihoz képest.

A szombati program volt a fő esemény. A The Volks klub a tengerpart közvetlen közelében áll, a brightoni mólóra néz. Kitettek néhány akadályt az útra, hogy ezzel is több helyet biztosítsanak számunkra. A székeket és az asztalokat azonban hamar felszedték, amikor a DJ-k beizzították a sound systemet. Mintha egy időgépbe kerültem volna, hirtelen újra a dél-londoni ifjúsági központban éreztem magam, a barátaim emlékei és életem legjobb korszaka jutott eszembe. Gondolom a körülöttem lévő fiúk és lányok is hasonlót éreztek, miközben beszélgettek, a sztorikat és a ruhákat hasonlították össze. Néhányan a gyereküket is elhozták, másoknak teljesen normálisan felöltözött feleségük volt, akik szintén jól érezték magukat. A tánctér megtelt, a hely elérte maximális kapacitását, ez a szombat a klubnak valószínűleg élete legforgalmasabb napja volt; még a gazdasági válság sem érződött, a bárt szárazra ittuk. A programot többen hozták össze, de a főszervező Symond Lawes volt, és egyedül csak a hely profitált, mert a DJ-k, a zenekarok és a támogatók ingyen csinálták. Na és persze sörért.