A koncertet megelőző hónapokban nem lehetett előzenekarokról hallani, aztán feltűnt még egy amerikai zenekar neve. Aki nem nézett alaposan utána, az a helyszínre érve tudta meg, hogy összesen három banda fog játszani a Gasometerben. Elvileg két nappal a koncert előtt minden jegy elkelt, ettől függetlenül este 7 óra körül is voltak, akik nemhogy még nem vették meg, de nem is tudták, hol lehet (sőt, nem is osztrákok voltak, úgyhogy már csak az a kérdés, hogy miért gondolták egy pillanatig is, hogy egy ilyen kaliberű esemény helyszínén, nem sokkal a kezdés előtt marad jegy; egyébként két lányról van szó). A kinyomtatott "elektronikus jeggyel" a kezünkben az előírás szerint nem lett volna több dolgunk, de mint kiderült, ezt még ki kellett cserélni egy másikra, aminek egyetlen pozitívuma az, hogy normális formátumú emlék is maradt az estéről. A komplexum A épületébe érkezve az a különös látvány tárult elénk, hogy egy kvázi-pláza módos éttermeiben és pubjaiban iszogattak (és/vagy ették a menüket) a koncertre várakozók, ami a DKM széleskörű hallgatói táborát tekintve nem volt meglepő, viszont pont e tábor egyik szűkebb rétegének tagjai voltak az éllovasok, bakancsban, harringtonban, rövid hajjal (mentségükre legyen szólva, a környék híján volt a kocsmáknak).

Szinte pontos kezdéssel indult a program, az osztrák The Forum Walters 8 óra után néhány perccel csapott a húrokba. A hely befogadóképességéhez képest még kevesen lézengtek a teremben, de a magyar viszonyokat tekintve már sokan voltak. Nem játszottak rosszul, azonban lélekben talán mindenki készült az este másik részére. A pörgős számokat néha megszakította egy-egy ska, vagy lassabb punk nóta. Túl nagy benyomást nem tettek, helyettük más osztrák bandá(ka)t szívesebben megnéztem volna. Rövid beállás után kezdett a Bouncing Souls, akik az este másik főzenekara voltak. Igazság szerint akár nagyobb elismerés is övezhetné őket, hiszen idén már 25 éve zenélnek 8 nagylemezzel a hátuk mögött. A tagokat elnézve egyáltalán nem néztek ki idősnek, sem az arcukon, sem az egyébként árulkodó ruházatukon nem látszott, hogy kik is játszanak nekünk. Ezt még megdobta a setlist megválasztása is, mert sok volt a lassabb, dallamos szám, hiányzott az energia a kiállásukból.

A kiírt 22.00 órai kezdés csak 7-8 perccel csúszott el, aztán az új album utolsó számával, a The Irish Roverrel nyitotta szűk másfél órás koncertjét a Dropkick Murphys (pár nappal korábban Zágrábban majdnem két órát játszottak, igaz, ott Al Barr nélkül kellett fellépniük, aki kórházban lábadozott). A fekete függöny leomlott, és egy hatalmas DKM-zászlóval a háttérben zajlottak az események. A közönség folyamatos Let's Go Murphys! (néha „kétszólamú”) kántálását – mielőtt a Roverbe belekezdtek volna – egy ír ballada, a The Foggy Dew bejátszása szakította meg, aminek hatására rögtön elkezdtek repülni a söröspoharak az első sorok felé, így viszonylag lehűtve várhattuk a koncertet. A Rover után a Sunday Hardcore Matinee-vel még megmaradtak az új albumnál (aminek egyébként több mint felét el is játszották), aztán felváltva jöttek régi és új dalok. Előre féltem a koncert számlistájától, mert elég sok régi szerzemény érdekelt, az újak közül pedig sok nem, de végül kellemeset csalódtam. Eredetileg a Boys on the docks–Barroom Hero–Skinhead on the MBTA-„szentháromság” legalább egy tagjával kiegyeztem volna, de megleptek azzal, hogy mindhármat eljátszották, erre 2012-ben nem számítottam volna. E trió első tagját egyébként az akusztikus részben adták elő. Ez abból állt, hogy a banda egy kisebb része levonult a színpadról, a gitárosok pedig egy széket kapva maguk alá akusztikusan adtak elő néhány számot, pl. Take 'Em Down, The Warrior's Code, Devil's Brigade – itt meg is állhatunk. A „szentháromság” eljátszásáért tényleg hatalmas köszönet, de hogy még a 'Brigade-et is beiktatták, ezért külön hála jár. Az összes kedvencről persze nem lehetett szó, mert akkor akár két és fél órán keresztül is játszaniuk kellett volna, de összességében e négy számmal azért bebizonyították, hogy a régi spiritusz megvan bennük. Még ha lehetett is rá számítani, ekkora számban azért talán mégis furcsa volt, hogy ennyi magyar érkezett meg Bécsbe, főleg olyanok, akiknek ha más antirasszista zenekar játszott volna, kevésbé fogadták volna ennyire kitörő örömmel, bezzeg ha a bostoni DKM mint antirasszista zenekar jön ilyen közel a határhoz, akkor rögtön ugraniuk kell.

Az acoustic set után még következett néhány dal, majd egy színpadi show tökéletes összhangjával pontosan akkor vált középen ketté a DKM-zászló, amikor az I'm Shipping Up to Boston kezdő ritmusa felcsendült, s megjelent a szintén óriási, fehér hátterű, kalózmintás második zászló hajóval, koponyával: a látvány és a zene együttes hatása csak fokozta a közönség önkívületi állapotát. A koncert alatt egyébként két-három percenként szedegették a biztonsági őrök a bodyszörfbe felgyülemlő embereket (volt, aki csak azért mászott fel, hogy kamerázhasson, de egy hosszúhajú, skótszoknyás arcot kétszer is leszedtek, őt már a Gasometer előtt is láttam, valószínűleg whiskey-vel készült a hideg ellen). A következő nagy durranást pedig a két utolsó számra hagyták: a Kiss Me, I'm Shitfaced-en a nőket, míg a Skinhead on the MBTA alatt a férfiakat engedték fel a színpadra, bár a már ott trónoló lányok miatt utóbbi elég korlátozott számban történt meg, és a dal címéhez kevésbé igazodva mindenféle hajkölteménnyel rendelkező előtt megnyílt az út (ami hol, ha ne ezen a portálon legyen negatív megjegyzés).

A dallal aztán mindennek vége lett, de a színpadi tömeg csak lassan kezdett szállingózni, szegény Ken Casey, az egyetlen eredeti tag mélyen nyúlkált a zsebeibe, hogy minden körülötte állónak tudjon adni valami ajándékot, ami még nála van, én beértem egy kézfogással, amikor lejött a korláthoz. Nem sokkal a koncert után az egész teremből elkezdték kiterelni az embereket, s a hely igen hamar bezárt. A szinte tökéletes és változatos dalválasztás, az első sorok kirobbanó hangulata és a Dropkick Murphys emberközelisége, profizmusa miatt mindenképpen megérte kilátogatni értük Ausztriába.