Főoldal Hírek Magazin Koncertek Galéria Fórum Linkek
Bejelentkezés





Még nem regisztráltad magad?
Itt megteheted.
Magazin»Interjúk
Öregember nem vénember
Franky Flame

A londoni skinhead aggastyán élő legenda. Több mint egy tucat zenekar köthető a nevéhez, s szóló projektje is irigylésre méltó. Nagyapaként még mindig aktív tagja a színtérnek. Az interjút 2009-ben készítette vele a kanadai Subculture Spirit fanzine.


Beküldve: 2011-08-31, 18:31

Először is, hogyan kezdtél zenét tanulni?
Még kisgyerek voltam, amikor apám, aki zongorázott, megtanított arra, amit ő is tudott. A házunkban mindig szólt zene. Az első próbálkozások egyszerű zongoragyakorlatok voltak. Aztán a kottaolvasással küzdöttem… mivel ez nehezen ment, így egyfajta változás következett be a játékomban, hallgatás után próbáltam leutánozni a dalokat, anélkül, hogy belenéztem volna a kottába. Meghallgattam a dallamot, fejben megkomponáltam, aztán eljátszottam a saját verziómat. Pop és rock számokat kezdtem játszani, mert ezek voltak meg otthon, illetve szóltak a rádióból, és azt gondoltam, ezekhez értek! És tényleg sikerült. Évekkel később realizáltam, hogy súlyos látászavarom van születésem óta, ami miatt nem tudom értelmezni a sűrűn írt szöveget. Akkorra értettem meg, hogy miért nem tudtam olvasni a hangjegyeket. Ez kissé hasonlít a diszlexiához. Egyébként elégedett vagyok azzal, hogy sikerült hallás után megtanulnom játszani, emiatt tudok zenészként élni, így egyedül rengeteg zenét tudtam kreálni.

Mikor csöppentél bele a szubkultúrába? Mik voltak az első zenekarok, amiket hallgattál?
Tinédzserként mod voltam. Imádtam a robogókat, a verekedéseket, az életmódot, az öltözködést és a zenét… olyan bandákat kezdtem hallgatni, mint a The Who, a The Small Faces, a The Kinks, a korai Rolling Stones, a The Untamed vagy a korai Beatles. De a The Who és a The Small Faces voltak a vezető mod bandák, őket követtük, mert magunkat láttuk bennük. Nekem és minden brit modnak ők voltak a legnagyobbak. Egy rendszerellenes, lázadó csoport része voltam. (17 évesen kirúgtak az iskolából, mert verekedtem, és hiányoztam az órákról. Ott kezdtem el focizni és rögbizni, illetve bokszolni. A zene mellett a sport volt a másik dolog, ami igazán érdekelt, de eltanácsoltak a St. Olave’s iskolából, mert szabadszelleműségem – amit próbáltak letörni – miatt nem illettem be a képbe.) Ugyanebben az évben apámat mániákus depresszióval kezelték, elmegyógyintézetbe került. Két évvel később, amikor kiengedték, már csak árnyéka volt korábbi önmagának. Ezen események hatására lettem elégedetlen a rendszerrel, és rá kellett jönnöm, hogy ez a világ nem az, amelyikben eddig hittünk.
Bár Londonban születtem és nevelkedtem, Brightonba kerültem egy művészeti iskolába, ez a város a mod mozgalom központja volt. Amíg ott voltam, az időszak a modok fénykora volt. Elkezdtem bandákban zenélni. Építkezéseken és bontásokon, szeméttelepen dolgoztam, miközben művészként próbáltam fejlődni, s zenéltem is. Aztán egy gyárban kaptam munkát, ahol skinheadekkel találkoztam. Rögtön összebarátkoztam velük, és én is bőrfejű lettem. Természetes változásnak tűnt, hogy hozzájuk csatlakozok. Főleg azért, mert utáltam a peace & love szarságot, és a hippiket, akiktől irtóztam. A skinheadek elegánsnak, fittnek, keménynek tűntek, büszkék voltak önmagukra és az országukra. Ez nekem is megfelelt! Dockers, Brutus, Ben Sherman, szövetkabát, cseresznyepiros Dr. Martens, hipózott Levi’s és sta-prest, harrington… munka, foci, kocsmák, balhék, partik: mindent együtt csináltunk, bár sosem hallgattam reggae-t. Megmaradtam a The Who-nál és a The Small Facesnél, amikor 1969-70 környékén skinhead lettem.
Bőrfejűként sokkal „feltűnőbbek” lettünk, mert a mainstream divat szerint az embereknek hosszú hajuk volt, míg rajtunk kívül csak a katonák voltak kopaszok, úgyhogy képesek lettünk kiverekedni magunkat a szürke tömegből és a balhékból, amikbe kerültünk. Amikor az utcán iszogattunk, és valaki nem tetszett nekünk, lerúgtuk. Végig kiálltunk egymás mellett. Manapság a kopasz fej a mainstream divat, úgyhogy skinheadként ma már nem annyira emelkedik ki az ember a tömegből. Az egyetlen dolog, ami akkor hiányzott, hogy a brit bőrfejűeknek nem volt saját skinhead zenekaruk, sokan vásárolták a ska és reggae zenéket, de nem volt igazi skinhead banda Londonban… ez idővel megváltozott.
 
 
A korodból ítélve sok mindent átéltél. Jelen voltál a Slade skinhead korszakában 1970-ben, a punk 1977-es, és az Oi! 1981-es indulásakor. Ezek hogyan fejlődtek?
Amikor a Slade a színtér közelébe került, rögtön belevágtak a közepébe. Láttam őket, és azt gondoltam, „ez kibaszott jó”! Évekig a legjobb banda volt, akiket láttam, skinheadnek öltöztek, az utca nyelvén énekeltek. A haverjaimmal együtt azonnal azonosultam a Slade-del, a bootboy imidzsük és az utcai himnuszaik miatt. Újak voltak, izgalmasak voltak, és skinheadek voltak! Végre lett egy skinhead bandánk! Majd fokozatosan a környék legnagyobb rock ’n’ roll parti zenekarává fejlődtek, és megnövesztették a hajukat… a glam rock bandák közé kerültek, de mindenkit túlszárnyaltak a tökös rock ’n’ rolljukkal. A koncertjeik nagyon jók voltak, és kibaszott hangosak, ami vicces volt. (Voltál már két napig süket koncert után?) Nagy rajongójuk lettem, és bár átvedlettek a glambe, ez nálam nem számított. Én is megnövesztettem a hajamat, és olyan zenekarokat is elkezdtem hallgatni, mint a Mott The Hoople, a Status Quo stb… de a Slade maradt a legnagyobb.
A Sex Pistols volt a következő, aki igazán megrezegtette a lécet, és nálam is sikert arattak. Ahogy a Never Mind The Bollocks albumot hallgattam, azt gondoltam, ezen egy rossz szám sincs! A punk első rohama a Pistolszal és a Clash-sel nagyon kemény idő volt, az új stílus minden mást kiütött a droggal, az anarchiával, a biztosítótűkkel… látnod kellett, hogy elhidd, ott kellett lenned, hogy megtapasztald, a „Filth and the fury” éjszakák a The Roxyban és a The Vortexben örökké az emlékezetembe vésődtek.
Az Oi! három évvel később érkezett, és rögtön gondoltam, hogy ez illik hozzám! Valódi munkásosztálybeli mozgalomként indult, kőkemény himnuszokkal és erőteljes hangzással, az előadók pedig változatosak voltak, önmagad lehettél, nem pedig az, akivé a zenei biznisz szeretett volna alakítani, hamis transzatlanti akcentussal!
Első Oi! közreműködésem az On Yer Bike című szám volt a Franky and the Flames nevű bandámmal, egy Oi! albumon, amin szerepelt még a Business, a Cock SParrer, a Blitz stb. is (a dal producere a Cockney Rejectsből ismert Micky Geggus volt, akivel azóta is baráti viszonyban vagyok). A tüske hajat, a tarajt, a bőrkabátot és a láncokat felváltotta a pilótadzseki, a Levi’s, a Ben Sherman és a Dr. Martens. Később az Oi! jobban kapcsolódott a skinhead bandákhoz, mint a punkokhoz, de mindketten ugyanonnan indultak. A zenekarok többsége újraformálta a punk zenei tapasztalatokat, még keményebbé és élesebbé téve azokat. Ma az Oi! skinhead zene, a punk pedig bármit jelenthet az anarcho-crustytól a hardcore-ig… persze vannak vegyes bandák és kivételek, de szerintem ez nagyjából igaz lehet.
 
Számos szubkultúra része voltál, melyek állnak legközelebb hozzád? Szóló projektednek mi a viszonya a skinhead szubkultúrával?
Szerintem a mod és a skinhead, mert mindkettő valódi zenében gyökeredzik egy valótlan világban, szemben állnak a mindennapi tapasztalatokkal. Kinek kell a Coldplay? Olyanok, mintha a kibaszott zenei üzlet kómájában feküdnének. A szóló munkámat a körülöttem lévő világból szerzett tapasztalataim befolyásolják. „Reality rock”, amire a londoni életem van hatással. Próbálok az illúziók, a hazugságok és a rendszer mögé látni, amik tönkretesznek minket, és csak a kormány idiótái, a sajtó és a média gyártja azokat; ezért vagyok, és mindig is leszek egy „alternatív”, vagy szubkulturális figura. Szerintem abban valósul meg közreműködésem a szubkultúránkban, hogy olyan dalokat írok, amik kifejezik a városi munkáslétet, felelősségre vonják a rendszert, s egyben dicsőítik a munkásosztálybeliek életét.
 
Legnagyobb tehetséged a billentyűk kezelésében van. Ez egy csodás hangszer, de az átlagos punkok és skinheadek nem pont ezen tanulnak meg játszani. Téged mégis mi inspirált erre?
Tinédzserkoromban kezdtem kocsmákban zongorázni, és azóta is szeretem csinálni. Ezzel a játékkal kerestem annyi pénzt, hogy meg tudtam élni, és sok zenekarnak segítettem be mint billentyűs. Persze, hogy az Oi! és punk zenékben a gitár és a dob az alap, de a felvételeken hallható zongorajátékom egy kis extrát ad a hangzáshoz. A munkám részeként bárzenét játszok, koncerteken és fesztiválokon pedig a különleges „Oi!-punk-pub-singalong” műsoromat adom elő mint billentyűs és énekes. Főleg punkoknak és skinheadeknek szól, kissé különbözik a normális Oi!-tól… tulajdonképpen ez a bárzongorista munkám átvedlése az Oi!-ba.
 
Mikor volt az első koncerted, és hogyan zajlott le?
A Kent megyei Margate-ban adtam nagy közönség előtt egy nyári táborban, ahol konyhai kisegítőként dolgoztam, akkor rúgtak ki a londoni iskolámból. A színpadon egy zenekar játszott Who-, Beatles-, Rolling Stones- és Yardbirds-számokat, illetve egyéb pop nótákat. Néztem őket, és azt gondoltam, én is szeretnék fent lenni a pódiumon! Megkérdeztem az énekest, hogy énekelhetnék és harmonikázhatnék-e velük, sikerült is beszállnom, és bár idegességemben remegtem, mint egy levél, mégis megtapsoltak… az adrenalin löket, amit éreztem, hihetetlen volt; sosem felejtem el azt a helyet, és azt, hogy először ott tapasztaltam meg, milyen közönség előtt játszani.
 
Karriered során számos bandában játszottál. Be tudod mutatni őket? Melyik a kedvenced?
A következő zenekaroknak voltam tagja, illetve játszottam velük élőben is: Thunderzone, Adrian’s Rock Band, Jaghouse, Machine Gun, Greased Lightning, The Houseshakers, CSA, First Class, Woody Woodmansey’s U-Boat, Golden Eagle, Joe Brown and the Bruvvers, Franky and the Flames… és a Superyob. Kedvencnek a Machine Gunt, amit a Status Quo és a Slade inspirált, és a Frankie and the Flamest mondanám, ami pedig a pubrock-punk-powerpop bandám volt. Na meg persze a Superyob. Most én vagyok az egyetlen eredeti tag benne.
 
 
Továbbá közreműködtél olyan zenekarok felvételein, mint a Vanilla Muffins, a The Whalers, az Another’s Man Poison, a The Blood, az Aceface (még valami?), most pedig az Evil Conduct közelébe kerültél. Kivel élvezted legjobban a közös munkát?
Francba… így van, minddel dolgoztam, sőt néhány kimaradt a felsorolásból: The Business, Eddie and the Hot Rods, The Union, Diamond Gangsters, Dumpy’s Rusty Nuts, The Gonads, és mások is. Őszintén mondhatom, hogy mindenkivel nagyon jó volt együtt dolgozni.
 
Milyen volt a The Blooddal játszani a 80-as évek elején?
A The Blood tagjai mellettem laktak, és barátok voltunk, én segítettem kiadni az első kislemezüket Megalomania címmel, ami első helyre került a brit punk eladási listáin. Billentyűkkel vettem részt a False gestures for a devious public albumon, a mai napig játszok erről számokat, ez egy klasszikus shock rock/punk lemez. Colin tehetséges dalszövegíró, J.J-vel (aki néhány éve hunyt el) együtt szereztek néhány maradandó punk számot, amelyeknek mind a hangzása, mind a szövege első osztályú. Bár nem volt hosszú életű a közös munka, Gal Bushellnek, Lol Pryornak és Dave Longnak köszönhetően sikerült összehozni néhány emlékezetes dalt, ők segítettek bakeliten is megjelentetni őket. 
 
A MySpace oldalad szerint nemcsak billentyűs, gitáros és énekes vagy, hanem filmszínész és képzőművész is. Mondanál ezekről is valamit?
Ez igaz, magamtól tanultam gitározni, ismerek néhány akkordot, elboldogulok a ritmusgitárral, bár a szólógitár nem az én műfajom. A tizenkét húros gitáromon is szerzek dalokat, csakúgy, mint zongorán. Színészként legutóbb a The Rise of the Footsoldier című ultraerőszakos filmben szerepeltem, ami Carlton Leach, a West Ham-es Inter City Firm tagjának életéről szól, megtörtént események alapján. A mű bemutatja az életét, ahogy huligánból előbb kidobó, majd gengszter lesz. Az utcai harcokban, illetve az ICF más mobokkal való verekedéseiben tűnök fel. A filmet egy brit cég készítette másfél millió fontból, ami kineveti a hollywoodi filmek gázsijait, hiszen olcsóságához képest nagyon erőteljes, és jól megrendezett mozi. Olyan film, ami megérdemli a kultusz jelzőt.
Olyan egyéb alkotásokban tűnök még fel, mint a This Year’s Love, a Me Without You, a Jimmy Fizz, a Crust, a Possession (ebben parókát kellett viselnem), de ott volt még az Enduring Love, aminek Daniel Craig, az új James Bond a főszereplője, vagy a Burst, egy DVD-s extra, ahol öt percig kellett a kamerába beszélnem. Pop videóklipek és az MTV munkáiban is segédkeztem. Ezek nagy élmények voltak, és ha fizetségként finom ételeket adtak, plusz néhány fontot is, akkor miért ne?
Ahogy mondod, képzőművész is vagyok, még manapság is van egy kis időm rajzolásra és festésre… művészeti főiskolát végeztem festészet és szobrászat szakon, de nem nagyon illettem abba a közegbe, a legtöbb ember, akivel ott találkoztam, faszfej volt, kevés kivétellel. Cockney vagyok a londoni munkásosztályból, a többiek középosztálybeliek voltak, és lenéztek. De bebizonyítottam, hogy az olyan prolinak is van tehetsége, mint én. Úgyhogy basszák meg. A főiskola elvégzése után festmények restaurálásával foglalkoztam, és első kézből nyerhettem betekintést a művészeti galériák rendszerébe. Első megbízásom egy falfestmény elkészítése volt egy étteremben, kiállítást is rendeztem a saját alkotásaimból. Grafikai munkákat is végeztem, ami szintén hasznos. De a zene is, így most ez köti le a legtöbb energiám. Ha egy nap nem 24, hanem 48 órából állna, lenne egy festői karrierem is. Egy nap talán ez is bekövetkezhet! Mindegyiket szeretem, a zenét, a képzőművészetet, a színészetet, de a zenei színterünk az, amihez a legtöbb érzelmem párosul. Túl kevés az idő, túl sok a munka.
 
Ismert vagy arról, hogy kocsmazenét játszol. Mi húz e stílus felé, és mik a kedvenc nótáid?
Már gyerekként tetszett, ahogy a kocsmai zongorista szórakoztatta az ivókat. Sör + zene = móka! Rengeteg olyan dal van, amikkel jókedvre lehet deríteni a szomjazókat. Imádom a Chas & Dave nótáit, vagy az olyan tradicionális ivódalokat, mint a Roll out the Barrel, a Knees Up Mother Brown, a The Lambeth Walk, a Maybe it’s Because I’m a Londoner, a My Old Man Said Follow the Van, a The Hokey Cokey, a Side by Side stb… plusz focis énekek, indulók, Szent György napi hazafias dalok. És nem feledkezhetem meg az I’m Forever Blowing Bubblesról sem, ami a West Ham szurkolók himnusza. 
 
Dalszövegíróként és előadóként sok számot szereztél. Ezek közül melyekkel vagy a legjobban elégedett (és hol lehet őket beszerezni)?
A Superyobban Pat McVicarral közösen írjuk a szövegeket, jól együtt tudunk működni. De ha a sajátjaimat kell említeni, nem hagyhatom ki a The Best of Franky and the Flames 1979-86 CD számait, úgymint a Welcome, a Got it All, az Adam and Eve. Aztán ott van az ötszámos Inferno, amiről az On Yer Bike és a Franky Flame’s Barmy Army a kedvencem. Ezek az albumok elérhetők online, és szeretném minél hamarabb CD-n ismét kiadni (remélhetőleg bakeliten is) őket. A Dick Barton egy 7”-esen jelent meg, de szintén szerepel a már említett Best of-on. A Superyobbal írt dalok közül a Box o’ Lights, a Big Brother, a Heartbreak Bridge, a Bang to Rights (mind a Ghetto Blaster c. albumról), a London Pride és a Public Bar (mindkettő a Quality Streetről) áll közel hozzám. A Quality Street megvásárolható a zenekartól, elég felvenni velem a kapcsolatot.
Érdemes kiemelni még két dalt: a Rough Justice az Oi! Fuck You – Best of British válogatáslemezre került fel, ami egy pedofilellenes szám. A Living in a Doorway a londoni hajléktalanokról szól, ami egy erőtől duzzadó, félig akusztikus nóta a Superyob legújabb felvételén, a Double Trouble-ön jelent meg. Ez az album a zenekar első két lemezét tartalmazza öt bónusz dallal, szerintem ez is egyfajta újrakiadás. CD, de a Randale Records megjelentette egyedi, gyűjtői kiadásban is, ami két 12”-es, és egy 10”-es bakelitet tartalmaz. Én írtam a Sweet F.A.-t is, ami egy futballt óvó számmá vált, a mai angol labdarúgás helyzetéről szól, még nem került kiadásra, de reméljük hamarosan ez is bekövetkezik. Nemsokára megjelenik egy split kislemezünk az oslói The Whalerszel, ami az Oslo Oi! és a Hammers dalokat tartalmazza, tőlem lehet majd beszerezni.
Nevezhetnek nagyképűnek, de nekem ezek a dalok a kedvenceim. Bár az embereknek maguknak kell eldönteniük, nekik melyik tetszik.
 
 
Most rengeteg szólómunkád található olyan online boltokban, mint az Itunes és a Napster. Pályafutásod éveinek során hogyan változott a zenéid ki- és eladása? Jobb vagy rosszabb lett?
A számítógép és az internet felemelkedése örökre megváltoztatott mindent. Amikor belecsöppentem a zene világába, a hét fénypontja volt, hogy rohanhattam a lemezboltba, hogy megvegyem kedvenc bandáim kis- és nagylemezeit. Majd jött a kazetta, a kvadrofón hangzás, a nyolccsatornás rendszer, a CD, ma pedig az iPod. A letöltésekkel is lehet annyit keresni, mint a CD-kkel, ennek ellenére a színterünk még mindig érdeklődik a fizikai hordozók iránt, és érdekes, hogy a bakelit kezd visszatérni. Még a mainstream zenészei is dobnak piacra bakelites verziókat, talán a ringtone ellensúlyozásaként. Nehéz megmondani, hogy a változás jobb vagy rosszabb-e, de szerintem az emberek már kevésbé érdeklődnek úgy a zene iránt, mint korábban, mert ma a zene mindennapos lett az új médiaformátumokon. És mindenhol ott van: otthonban, autókban, éttermekben, szupermarketekben, repülőkön, hotelekben, kocsmákban, plázákban, számítógépes játékokban, filmekben, tévéműsorokban, gyárakban stb. Így az emberek zenehallgatási szokása is megváltozott.
Személy szerint jobban szeretem a CD-ket és a bakeliteket a letöltésnél, sokkal személyesebb a fizikai hordozó. Ott a lemez, a borítóterv, a szövegek (ha szerencsés vagy), néhány fénykép, amikkel ez sokkal különlegesebb, mint egy mp3.
 
Nemcsak apuka, de nagyapa is vagy! Milyen érzés? A zene és a szubkultúra iránti szeretet továbbszállt a generációkon? A családod mit gondol a koncertjeidről és a felvételekről?
Csodálatos dolog, és drága is! Büszke vagyok rájuk, és még ha ki is merítenek, ajándék, hogy ők vannak nekem. A lányom is szereti néhány kedvenc zenekaromat, és szerinte az apja zenéje szintén OK, úgyhogy ez külön öröm. Mindkét lányunokám érdeklődik a zene iránt, az egyik gitározni tanul, a másik táncol. Egy nap talán meglepnek a zenei sikerükkel, és büszke leszek rájuk, ki tudja. A feleségem is része a színtérnek, érdeklődik a zenék iránt, gyakran jön el a Superyob koncertjeire.
 
Életed során melyek azok a tettek, amikre érdemes emlékezni?
Az, hogy megtanultam harcolni és zenélni. Jó dalokat írtam és komponáltam, koncerteztünk három kontinensen, festő vagyok, megnősültem, örömmel emlékszem lányom és unokáim születésére, és bízhatok a barátaimban, akik sosem hagynak cserben.
 
Mi teszi a szövegeid és a szereplésed élénkké?
Őszinte válaszom erre a valóság, a szükség, hogy a legjobbat hozzam ki belőle, és a képesség, hogy egyszerre legyek fegyelmezett és vállalkozó szellemű. Olyan dalszövegíró vagyok, aki sok ötletét eldobja, és mindig próbálja fejleszteni, hogy mit és hogyan írjon. Sose untam meg a színpadot, szereplésre születtem, és természetes számomra, hogy minden fellépést élénken tartsak, mert imádom csinálni.
 
Ennyi esztendő után van-e még kihívás számodra, amibe szeretnél belevágni?
Szeretnék egészséges maradni, ameddig csak lehet. Egy haverommal írtam egy musicalt, amit jó lenne színpadon viszontlátni, vagy filmet rendezni belőle. Négy évünkbe telt, míg elkészítettük a forgatókönyvet és a két és fél órás zenei részt, és szeretnék látni egy költségvetést, ami lehetővé tenné, hogy bemutatásra kerüljön. Tervben van egy másik musical elkészítése, ami a színtérről szólna. Szeretném folytatni a zenélést, dalszövegírással, koncertezéssel, kliprendezéssel. Jó lenne portfóliót készíteni művészeti munkáimból, és kiállítást szervezni belőlük. Talán megírom önéletrajzi könyvemet (hosszú ideig vezettem naplót), és szeretném folytatni egyéb elfoglaltságaimat is, a Runelore-t, és más ezoterikus dolgokat. A baj csak az, hogy nincs elég óra egy napban…
 
Gondoltál már a nyugdíjazásodra?
Nem! Szerintem akkor hagyom abba a munkát, amikor halott leszek! Ezzel be is fejezem a mondókámat, köszönet ezért és minden jót kívánok. Most pedig bontok egy sört.
Maradj elegáns, támogasd a színtered és a zenekarokat, légy büszke magadra, és ne hagyd, hogy mások legyűrjenek!

Menü
A fórum legutóbbi hozzászólásai
Koncertek
2014-10-12, 19:07 | gabo
Beszélgetés külföldi zenekarokról
2014-09-17, 07:15 | Doslovits
Magazin
2014-04-10, 20:58 | rekaphc
Filmek
2013-01-02, 23:50 | lelkesz
Top 5
2012-12-27, 10:45 | razak
Öltözködés
2012-09-30, 09:34 | Doslovits
Fanzinek
2012-08-25, 16:39 | podravka
OFF TOPIC
2012-01-17, 13:47 | skaos
Labdarúgás
2011-07-22, 17:08 | Coimbra
Lemezbörze, disztrók
2011-06-30, 23:26 | fuksz
  www.skinhead.hu - Minden jog fenntartva.
Honlaptérkép
Impresszum
Rólunk