Egyáltalán nem szerepel majd benne ez a tárgykör?

Van egy epizód, ahol az unokaöccsét megtámadják Southallban, és ilyen hírnévre tesz szert, ami teljesen alaptalan, hiszen önvédelemre kényszerült. A téma felbukkan, de a karakter szocialista, és eléggé politizál, noha vannak helyzetek, mikor ki kell állnia magáért. Reményeim szerint a könyv orvosol néhány hazugságot, melyet a skinheadekről terjesztenek.

 

Kerültél-e már szóváltásba, vagy félreértelmezték-e a munkád amiatt, ahogy a skinheadeket ábrázolod a könyveidben?

Nem, nem igazán. Rossz dolgokat csak az újságok kritika rovatában olvastam. Hogy őszinte legyek, napi szinten sosem kaptam ilyesmit. Szerintem egész őszintén írom le a történéseket, legalábbis próbálom. Bárki mondhat bármit a könyveimről – azt is, hogy szarok, és talán tényleg –, de biztos, hogy az ábrázolt karakterek nem sablonosak.

 

Amikor a Football Factory dolog kirobbant, meg kellett védened magad amiatt, amit csináltál, írtál?

Nem igazán. Ha az emberek megírják a kritikájukat, nem kérdezik meg a véleményed, igaz? Csak megvan a mondanivalójuk; néhányan értenek hozzá, mások nem. Sosem történt velem olyan, hogy valaki közvetlenül szembekerült volna velem, de ha meg is történne, nem kerülhetsz zavarba; csak folytasd a megkezdett munkát, mert ez az, amit igazán szeretsz.

 

Mi történik akkor, amikor befejezel egy könyvet? Áruba kell bocsátanod, hogy ki vevő a kiadására, vagy hogyan működik ez?

Nem, szerződésem van. Amikor először kezdtem írni, elküldtem a kéziratot néhány helyre, s oda-vissza járt, míg valahol el nem fogadták. Mindig tanultam belőle valamit. Most csak elmondom, hogy miről szeretnék írni, és a kiadóm, a Jonathan Cape mindig vevő az ötletemre. Náluk vagyok, mióta írni kezdtem, ami szerintem jó. Van egy kiváló szerkesztőm, Robin Robertson, aki együtt dolgozik még Irine Welsh-sel és Alan Warnerrel is. Robin érdeklődik a különböző stílusok iránt, ha játszunk a szavakkal és a formákkal.

 

Hülye kérdés, de mi a munkája a szerkesztőnek egy könyvvel?

Teljesen más a szerepe, mint egy magazin vagy egy újság szerkesztőjének. Munkakapcsolatot építettem fel vele. Áttanulmányozza azt, amit írtam, és elmondja, ha valami nem működik. Néha egyetértünk, ellenkezünk, vagy újra átbeszéljük az egészet. Ez egy közös munka; mármint senki sem nyúl bele a munkámba, és változtat meg valamit, így ez teljesen más, mint az újságírás, ahol ez is megtörténik. Az újságíráshoz más ügyesség kell; nagyon valóságosnak és ténylegesnek kell lenned; nem térhetsz el. Egy könyvvel azt kezdesz, amit csak akarsz, írhatsz százezer szót is, szemben egy ötezer szavas cikkel.

 

Punk fanzine szerzőként kezdted?

Igen, nyolc számot készítettünk el egy Two Sevens nevű fanzine-ból, aztán elkezdtem egy másikat Verbal néven. Ez két számot ért meg, aztán zöld utat kaptam a könyvírásban, úgyhogy a fanzine háttérbe került. De szinte már minden összegyűlt egy másik fanzine-hoz, amit szeretnék mihamarabb megjelentetni.

 

Milyen témákat érintett a Two Seven?

Sok mindent. Meginterjúvoltuk a Leatherface-t és a Blaggers-t, majd egyéb írásokkal egészítettük ki. Elég nehéz volt akkoriban eladni.

 

Hogyan zajlott az átmenet a fanzine és a könyvírás között?

Nem igazán tudom, csak az történt, amit mindig is szerettem volna. Érdekes, hogy gyerekként nem olvastam sokat. Csak tinédzserkorom végén kezdődött el, hogy elkezdtem olvasni. Vicces volt a rádióban hallani az írókat, hogy ők már kilenc évesen Proustot olvastak, két éves koruktól pedig görög klasszikusokat. Gyerekkoromban valószínűleg csak Richard Allen skinhead könyveit, és a Confessions of a Window Cleanert olvastam el, és olcsó viccként az emberek azt mondják, a műveim hasonlítanak is ezekre… remélem nem. Szerettem Agatha Christie-t is. Tízes éveim végén olyanokat vettem elő, mint George Orwell és Alan Sillitoe, aztán megkedveltem az amerikai írókat és a Beat-dolgokat is. Bukowskit, Hubert Selby Jr-t, ilyesmit. Az amerikai művekben azt vettem észre, hogy sokkal szélesebb a látókörük, szabadabbak, és mindennapok nyelvén íródnak. Húszas éveim elején vettem először a fejembe, hogy jó lenne könyvet írnom. Gyakran nyúltam alkoholhoz, abban a korban természetes, hogy kimész és iszol. Egy héten megiszol hat pint sört, de akkor nem megy az írás, ugye? Ha ma iszok, szörnyű tud lenni, hogy másnap képtelen vagyok a munkára. Szeretek inni, de akkor nem haladok a dolgaimmal. Úgyhogy csak a harmincas éveim elején határoztam el igazán, hogy kell valamit csinálni, kipróbáltam és szerencsém volt, mert nehéz publikáltatni, megtalálni a jó embereket. Abban is szerencsém volt, hogy nem voltak gyerekeim, nem kellett hitelt fizetnem, olcsó volt a lakbérem… mindezeket fel tudtam használni, és első könyvem példányai hamar elfogytak, azóta pedig minden rendesen halad. A legtöbb ember nem tud ebből megélni.

 

És ez elég a boldogulásodhoz, vagy más munkát is végezned kell?

Jól elvagyok. Mint mondtam, nincs sok önköltségem. Ezektől teljesen mentes vagyok.
 

Dolgozol egy soundtrack elkészítésén is The Prison House című könyvedhez, igaz?

Igen, mindig is szerettem a zenét, legtöbb inspirációm ebből származik. Apám zongorázott, volt is három felvétele. Nagy boogie-woogie fan volt, szerette Pete Johnson, Albert Ammons, Jimmy Yancey és Meade Lux Lewis zenéit. Mindig a zene közelében voltam, de sosem gondoltam, hogy valaha is hangszert vegyek a kezembe. Szerintem sok írásomra volt hatással a zene, főleg a korai punk. Iskoláskoromban a The Clash és a Sex Pistols voltak a nagyágyúk. Számomra Joe Strummer, Johnny Rotten és Jimmy Pursey írók is voltak egyben, mielőtt belemerültem volna a könyvekbe, ők voltam a szerzőim. Ma is sokszor írok úgy, hogy közben zenét hallgatok, az emberek gyakran mondják, hogy írásaim inkább zenének érződnek. Punkot teszek fel, ha gyorsan szeretnék írni, aztán egy kis reggae-t, ha elméláznék. Úgyhogy kitaláltam, hogy komponálok zenéket a The Prison House-hoz, aztán meglátom, hogy sikerül, és talán folytatom. Egyelőre jó vicc az egész. Már van 11 dal, ebből hét a könyv hét fejezetén alapszik. Vettem ki sorokat, mással raktam össze őket, babráltam velük, aztán refrént is írtam hozzájuk. A többi négy meg amolyan kapcsolódó téma. Egyik eléggé country hangzású, ahol a narrátor képzeletében nyugat felé tart, de amolyan Ramones-féle rejtett áramlattal. Aztán ott van a másik, ami apám egyik régi száma, aminek keleti érzést adok. A maradék kettő pedig ska és reggae. Az alap hét dal punk. Amennyire lehetséges volt, próbáltam aktuális szövegekkel ellátni őket. Egy Leigh Heggerty nevű gitárossal dolgozok együtt, aki régen a The Price nevű zenekarban volt – egy kultikus banda az Uxbridge–Hillingdon körzetből. Ez egy jó kis hely a zene számára, onnan származik a The Ruts és a The Lurkers is. Van néhány fő ötletem a dalokhoz, de Leigh a mester, és úgy tűnik, jól össze tudunk dolgozni. Ha megvagyunk ezzel, nekiállunk a White Trash-hez is hasonlót készíteni. Jó szórakozás.

 

Élőben elő lesznek adva?

Sosem kerültem a színpad közelébe, úgyhogy Leigh-en múlik. Nem tudok annál rosszabbat elképzelni, minthogy én legyek a színpadon. Nagy munka majd azzal lesz, hogy megtaláljuk a jó énekest, esetleg énekeseket. Majd meglátjuk, mi történik ezzel a kiadvánnyal. A White Trash nótáit pedig jó lenne a rockabilly és a Meteors stílusában összeállítani.

 

Szereted a Meteorst?

Igen, a 80-as évek elején sokszor láttam őket. Az a zöld kabátok korszaka volt, mert szinte mindenkinek volt egy. Nagy zenekar volt akkoriban, amiről sok ember megfeledkezett. Feltűnt a punk, majd jött az Oi!, de mindig azt érezted, hogy az Oi! inkább egy kelet-londoni dolog, mint hammersmith-i, ahol egy hazai, nyugat-londoni Chelsea-meccs után olyan helyekre mentünk, mint a The Clarendon és a The Klub Foot. Az új rockabilly és a psychobilly kapcsolódott az olyan zenekarokhoz, mint a Theatre of Hate, vagy később a Spear of Destiny. Rám is hatással volt a régi psychobilly.

 

Mostanában indítottad el saját kiadói vállalatodat is, ugye?

Így van. Ez egyelőre belőlem és egy Martin Knight nevű íróból áll, aki megírta már Peter Osgood, Charlie Cooke és George Best életrajzát, továbbá egy Common People című regényt. Olyan londoni írókat kerestünk, mint James Curtis vagy Gerald Kersh, tovább azt a nemzedéket, akik a 20-as, 30-as években írtak, túlzott politikai töltettel, és egy idő után nem kerültek nyomdába műveik, mi pedig nem értjük, miért. Kitaláltuk, hogy a régi írók munkáit újra kiadjuk, és mivel senki sem jegyezte még be a London Books nevet, ezért ezt választottuk magunknak. Első körben a fent említett szerzőkkel kezdjük, és ha minden jól megy, írhatunk néhány új regényt is. Sokáig eltart majd, míg egyenesbe jövünk.

 

Saját könyveiteket nem itt fogjátok kiadni?

Nem, én maradok a Cape-nél, Martin pedig a Mainstreamnél. Ez két külön dolog, és utóbbit csak hobbiként űzzük. Azt is eldöntöttük, hogy ha vitákba keverednénk, és már nem élveznénk a munkát, inkább abbahagynánk. A következő évben adjuk ki James Curtis The Gild Kidjét és Gerald Kersh Night And The Cityjét. Aztán tervben van még Alan Sillitoe munkássága is, bár ő nem londoni, ettől függetlenül fantasztikus író. Az elmúlt hat-hét évben jól kiismertük, egyszerre jó szerző, és megbízható ember. Ahogy Alannel leülünk inni és könyvekről beszélgetni, olyan, mintha egy álom lenne. Úgyhogy a következő év három kiadást tartogat, ami nem rossz. Kortárs szerzők bevezetőivel látjuk majd el a műveket, és egyéb érdekességet is beillesztünk, például megkerestük James Curtis lányát, és reméljük, egy vele készült interjú is gazdagíthatja az újrakiadást.

 

Ugorjunk egy kissé vissza John, miért döntöttél úgy, hogy a zene helyett az irodalmat teszed az első helyre?

Jó kérdés, és nem vagyok benne biztos, hogy tudom a választ. Ha zenész vagy, fel kell menni a színpadra, és elő kell adnod magad emberek előtt, miközben írhatsz úgy könyvet, hogy senki sem fogja megtudni, ki is vagy valójában. Nem vagyok kellemes helyzetben akkor, ha fényképet csinálnak rólam, és bár most te is készítettél néhányat, nem igazán szeretem viszontlátni az arcom könyvekben és cikkekben. Sosem szerepelnék tévében, vagy hasonló helyeken sem; egyszerűen nem szeretem. Nem tudom, hogy ezért választottam-e az írást, valahogy csak ehhez húzott a szívem.
 

Milyen végzettséged van? Végeztél valamilyen kurzust?

Nem, csak leültem és elkezdtem írni. Ha újságíró vagy, vagy ha életrajzot írsz, formálisabbnak és fegyelmezettebbnek kell lenned, míg könyveim nem így strukturáltak, s írás közben azt csinálom, amit szeretnék, később úgy szerkesztem át, ahogy én szeretném. Nem vettem részt semmiféle kreatív írás kurzuson; más az, ha regényeket tanulmányozva készül az ember, vagy csak sokat gondolkodik valamin. Úgy találtam, hogy ha ez utóbbit választom, fel tudok fedezni különböző stílusokat (mint a The Prison House-ban, ahol sok szójátékot használtam), addig, amíg fejlődök, majd egy idő után már tudat alatt működik a hajlam. Ha írni akarsz, ülj le és kezdd el.

 

Gyakran említenek egy lapon Irvine Welsh-sel, akiről azt mondják, hogy a könyveit olyan emberek olvassák, akik általában nem olvasnak könyveket. Szerinted igaz lehet ez rád is?

Talán van benne igazság, a Football Factory miatt pedig pláne, mert az tényleg egy sok példányban eladott könyv volt. Amikor azt mondják, „emberek, akik nem olvasnak”, meg kell kérdezned magadtól, ezek az emberek miért nem olvasnak. Nem azért, mert nem tudnak olvasni, inkább azért, mert nem sok olyan könyv van, ami a mai életről szólna, vagy arról, ami érdekli őket. Az osztályok rendszere miatt, sokkal nehezebb valakinek feltörni, ha nem járt egyetemre. A tájékozódási pontok, az összehasonlítások különbözőek: ha olyanoktól olvasol sokat, akik egyetemet végeztek, teljesen más lesz a nézőpontjuk, mint az enyém. Olyan helyeket, zenéket és karaktereket használok, melyeket más könyvekben nem találsz meg. Ez a jó a zenében is – bárki leülhet egy gitárral a kezében, és alkothat valamit anélkül, hogy utánozná a mesterét, ezért változik a zene ilyen gyorsan. Ugyanez lehet igaz az írásra is. Mindez arra vezethető vissza, amit korábban említettem Strummerről és Purseyről… Bowie volt az a Ziggy Stardusttal, aki újat hozott létre, ami utat csinált a punk előretörésének. A dolgoknak mozgásban kell lenniük, változniuk kell, új ötletek feltűnésére van szükség.

 

Milyen típusú emberek olvassák a regényeid?

Nem tudom. Sokféle. Itt is, ott is kapok visszajelzéseket, de érdekes azoknak az embereknek a száma, akik csak odajönnek hozzám egy kocsmában, és mondják a magukét… egy kicsit furcsa is. Elkezdtem félni, „Jézus! Mi van, ha azt hiszik, én vagyok az a karakter a könyvből, csak azért, mert én írtam?” Széles skálán mozognak, fiatalok, korombeliek, férfiak és nők. Volt néhány „Football Factory” esténk, ahol zenéket is játszottunk, közben az emberek véleményét hallgattuk. Azt vettem észre, hogy az egyszerű ember jobban megért, mint a média, bámulatos, hogy néha milyen jó kapcsolatba tudok kerülni velük. A fősodrású sajtó kritikái nagyon kontrolláltak; az újságírók képzelőerejének kevés szabad teret hagynak, és csak azt próbálják meg írni, amit mindenki más mond. Látnak egy másik kritikát, és vagy lemásolják, vagy ugyanazon a gondolatmeneten folytatják.

 

A Loaded és az FHM igen rákapott a Football Factory-ra… mi a véleményed az ilyen középosztálybeli érdeklődésről?

Nem tudom, hogy tényleg rákaptak-e. Szerintem csak még egy dolog, amiről tudnak fecsegni. Sosem olvastam ezeket a magazinokat, de ahogy te mondod, ez az egész dolog a mi kultúránk újra felfedezése a középosztály számára. Mármint nyugodtan mondhatod, hogy a mod/skinhead stílus a meghatározó mainstream kinézet napjainkban, ez tagadhatatlan. A mai fiatalok lehet, hogy más logót tesznek a harringtonjukra, de ha összehasonlítod a 60-as évek munkásosztályának viseletét azzal, amit ma a mainstreamben látsz, pokolian sok hasonlóságot fogsz találni. A másik oldal meg az, hogy a diákok színes Dr. Martens bakancsot hordanak. Amit én csinálok, az teljesen más, mint amiért ezek az újságok kiállnak, és nem igazán érdekel, mit akarnak mondani.
 

Elrabolták a kultúrád?

Nem hiszem, hogy képesek lennének rá. Ha egy Chelsea-meccsen bemész egy kocsmába, ott senki sem olvas ilyesmiket. Nem is ismerek senkit, aki ilyet olvasna. Ugyanúgy működik, mint bármi más: a média csak annyira fontos, amennyire te engeded magadnak. Fel kell tenned magadnak a kérdést: mennyire számít egy leírás a The Guardianban? Mit jelent számodra? Talán csak akkor számít, ha ezek azok a médiumok, ahol be akarod magad mutatni. Számomra, és a munkám számára egyáltalán nem számítanak. Ez egy másik világ.

 

Milyen típusú emberek járnak angol meccsekre? Átlagemberek az utcáról?

Nem. Mármint a Chelsea most szörnyű. Teljesen más a szemlélet. Azzal kezdődött, hogy megszabadultak az állóhelyektől. A jegyárak felemelkedtek, s akik ma járnak meccsre, teljesen mások. Szörnyű. A Chelsea-nek még mindig megvan a masszív szurkolói bázisa, a régi arcok támogatják a csapatot, csak épp nagy része már nem megy ki a stadionba. Eljárnak egy-egy nagyobb meccsre, vagy csak kint nézik a kocsmában, esetleg otthon ülnek. Nincs már semmi látványosság; nem hallod többé az énekeket, nincs atmoszféra.

 

Te még kijársz?

Néha, de ma már kevésbé. Fiatalon minden meccsen kint voltam, itthon és idegenben is. 2000-ig volt éves bérletem, aztán a kupadöntőben játszottunk az Aston Villa ellen. A Wembley mellett egy kocsmában voltam több száz Chelsea-ssel; nevettek, jól érezték magukat, miegymás. Aztán néhányan bementünk a meccsre, le is ültem mögéjük, valószínűleg nekik is éves bérletük volt, de csak csendben ültek, talán azt sem tudták, kik a játékosaink. Nagyon unalmasnak tűnt. Sokan eltűntek az évek alatt, mert nem tudják fizetni a belépőket. Ne érts félre, a Chelsea továbbra is nagy táborral rendelkezik, csak sokan nem járnak meccsre.

 

Mennyibe kerül egy jegy?

45 fontba.

 

Font? Úristen!

Tudom, hihetetlen. Még mindig szeretem a csapatot, és továbbra is sokan követik őket. Valamelyik nap Madnessen voltam Brixtonban, valóságos Chelsea parti volt az egész. Csodás hangulat. Suggs és Woody Chelsea-szurkolók, az estét futball szempontból jobban értékeltem, mint bármelyik mai meccsünket.

 

Szerinted az angol toleráns nemzet? Néhány ír nem értene veled egyet.

Történtek rossz dolgok a múltban, de ha megnézed a mai állapotokat, nem találkozol olyasmivel, hogy faji lázadás… nem mondom, hogy tökéletes, de szerintem a legtöbb ember eléggé toleráns.

 

De még mindig nagyon szegregált, nem? Fehér, fekete, ír, ázsiai környékek…

Ilyen tekintetben igen, de ez csak féligazság. Ha összehasonlítod más országokkal, Anglia még mindig az egyik legjobban befogadó állam. Legalábbis ez a tapasztalatom a külföldi látogatásaimból. Londonon kívül lehet, hogy más a helyzet, de ha itt sétálsz egyet, találkozol az emberekkel, eszed a különféle ételeket, a gyerekek, akikkel együtt nőttél fel, egy iskolába jártál, minden keveredett már. Slough és Nyugat-London rengeteg írrel van tele, akik az 50-es, 60-as években költöztek ide, s egy idő után már hozzászokik az ember az ír kocsmákhoz, a zenéjükhöz. A skinhead dolog is a jamaicai kultúrán alapszik. Inkább a pozitívumokra próbálok figyelni, mint a negatívumokra, a legtöbben nem ezt teszik.

 

Sloughból származol, a Human Punk ott játszódik. Milyen hely volt ez egy gyermek számára?

Valójában Amerikában születtem. Apám londoni, de édesanyám amerikai. Ott ismerkedtek meg, de egy évesen már átköltöztünk ide. Készültek rólam képek odaát, mikor még kisbaba voltam, apám találkozott Pete Johnsonnal, akinek a térdére ültetett, miközben ő zongorázott. De Slough és Uxbridge azok a környékek, ahol felnőttem, ahova iskolába jártam. Gondoltam rá, hogy a Human Punk játszódjon Uxbridge-ben, de Slough érdekesebb hely.

 

A könyv belső borítóján Orwelltől idézel. Nagy hatással volt rád?

Mindenképpen. Szerintem ő egy nagyon őszinte ember volt. Elkezdtem olvasni a könyveit, az esszéit, nagy részük szöget ütött bennem. Tetszett, hogy baloldali létére nagyon kritikus volt saját oldalával. Orwell és Joe Strummer voltak a legnagyobb hatással rám. Az emberek megjegyzik Strummerrel kapcsolatban, hogy magániskolába járt, de ő is csak emberi lény volt. Ugyanígy kritizálják Orwellt, csak mert az Etonra járt.

 

A Human Punkban sok az írellenes érzelem, ez miből származik?

Abból, hogy mindig voltak mítoszok és történetek, miszerint minden ír kocsma, vagy klub az IRA-nak gyűjtött. Ez is csak egy utcai legenda a sok közül, amit gyerekként hallasz. Mikor fiatalon London belvárosába mentél, mindig figyelmeztettek, hogy ott a kalapokban az IRA-nak szánt adomány gyűlik. De nem igazán hittem nekik, ezek csak kósza megjegyzések voltak.

 

Honnan jött a megszállottságod a huliganizmussal kapcsolatban? Sokat kellett kutatnod utána, vagy személyes tapasztalatokat osztottál meg?

Abban az időben voltam fiatal, amikor huligánnak lenni teljesen mást jelentett, mint ma. Régen minden gyerek, aki a játszótéren Dr. Martens bakancsban mászkált, huligánként volt feltüntetve. Sok huligán csak látványosságnak számított: odarohantak a kerítéshez, kiabáltak, de nem csináltak mást. A maiakról ez a kép él: 120 kilós, kopasz, késsel a zsebében. Én sem voltam őrült, csak egy a többi srác közül. A Football Factory a 90-es évek közepén játszódik, az is egy másik dolog. Ha a régiek közül összeszeded az igazán bevállalósakat, ők a mai huligánok. De régen ez a címke a punk, a skinhead vagy a herbert egy megfelelője volt.

 

Szerinted a mai futballhuligánokról hamis kép él?

Az elmúlt években valóságos iparággá vált a dolog. Nem hinném, hogy a média valaha is teljes figyelemmel fogja kísérni őket. Arányaiban kifulladt a témával való foglalkozás, fontosabb dolgok vannak a világon, ami miatt aggódni tudnak. A médiának az a rögeszméje, hogy párosítsa a szélsőjobboldalt a futballal, kibaszás. A 60-as és 70-es években bőven voltak feketék a huligánok között Londonban, akik nagy tiszteletnek örvendtek. Hülyeség, hogy az egész egy jól szervezett náci dolog lenne… a szurkolók sokszor még azt sem tudják rendesen megszervezni, hogy egyszerre érjenek le a kocsmába.