Elképzelem, ahogy a súlyos, térdig fűzött bakancsok feldübörögnek a színpadra, szakadt farmerba, pólóba bújtatott, lepattantnak maszkírozott színészek New York-i szlengben diskurálnak az élet nagy problémáiról, közben lejmolnak és majmolnak, folyik a sör, biztosítótűkkel kötnek vérszerződést, vasalt bakancsukkal verik az ütemet meg néha egymást, és a táncbetétek rendre vad pogózásba torkollanak, miközben őrjöngve rázzák hatalmas taréjaikat egy-egy húzósabb Ramones-nótára. A nézőtéren pedig szintén szépen sorakoznak egymás mellett a felfelé meredő színes hajköltemények, itt-ott felnyírt haj, csupasz bőr villan, piercingek koccanak, tetovált karok emelkednek a magasba, ugyancsak folyik a sör és a vita arról, hogy akkor ez most anarchia, vagy vajonmi.
Kétségtelenül apokaliptikus vízióba illő kép.

Ám a Gabba esetében korántsem kell a legvadabb dolgokra gondolnunk – mondhatnám azt is, sajnos. Érzésem szerint csupán magasfeszültségű áramot vezettek a Grease-be, a pöttyös szoknyákat, rózsaszín ingeket bőrkabátra meg tépett cuccokra cserélték, a brillantinozott hajakat feltupírlakkozták, a történet szálait meg, ahol kellett egy kicsit összeziherájszolták, s máris színpadra állt a retro-rebellió.
A sztori a megszokott sematikus szerelmi vonalat követi, hisz mégiscsak minden szakadt póló mögött egy érző szív dobog. A hányatott sorsú fiú beleszeret a jobb házból való lányba, akinek azonban büdös a bakancs, hangos a punk zene és nemigen tud megbékélni az álladó zenekarozással, bandázással meg céltalan lógással, így lelép inkább a nyálas focistával. Amint az sejteni lehet, a románc hamar dugába dől, a sportoló nem válik be, így a lány végül az igaz szerelem érdekében mégis megbékél az utca kegyetlen világával.

A lapos történetecskét 18 punkrockba oltott szimfónia, klasszikus Ramones-zúzás dobja fel – zenei rendező az egyetlen élő Ramones-legenda, Tommy Ramone (és hoppá-hoppá, tudtuk azt, hogy az ő eredeti neve Erdélyi?! Emígyen az egyetlen magyar, aki bebocsátást nyert a Rock and Roll Hall of Fame-be!), a színpadon őrjöngő zenekar vezetője a Clash egykori gitárosa, Nick Sheppard, a rendező pedig a Hollywoodból kölcsönzött Andy Goldberg (akinek egyébként volt már egy hasonlóan őrült ötlete – a Tévedések vígjátékát készítette el hip-hop verzióban).

Mindenesetre kétségtelenül figyelemre méltó, hogy a zajos – egykor oly nagy felháborodást keltő – punkrock a rockkrimók füstös homályából színházi színpadokra szelídült – még ha low east end változatban is –, és ezzel egy kicsit olyan is, mintha történelem vált volna belőle.

Forrás:
http://zene.blogter.hu/
Linkek:
http://www.ramonesmusical.com/
http://www.gabbagabbahey.info/