Egészen pontosan eltörte a bokáját. Ezután a szabványos katonai bakancsok túlságosan kényelmetlenek voltak neki, így amíg gyógyulgatott, tervezett egy nagyon kényelmes, puha bőrből készült bakancsot, légpárnás talppal: puha gumilapokból olyan cipőtalpat gondolt ki, ami levegőt zár magába. Amikor a háború véget ért, és a németek mentették a menthetőt, ő a cipőnek való alapanyagot sem hagyta ki a menteni valók közül, és elkészítette magának a légpárnás bakancsot. A Martens tehát eredetileg gyógycipőnek készült!
Az eladással nem sok sikere volt, és persze sok versenytárs gondolta, hogy az egész ötlet egy nagy hülyeség. Aztán 1947-ben találkozott egy régi egyetemi barátjával, Herbert Funck-kal, akinek nagyon tetszett az új cipő. Céget alapítottak Seeshauptban, elkezdték gyártani a lábbelit, amit Dr. Maertensnek hívtak. A talpakhoz a légierő által kiszuperált gumit használták.
Ki gondolná, hogy az első sikereket a háziasszonyok körében érték el? Pedig az első évtizedben a vevőik 80%-a 40 éven felüli nő volt. 1952-re annyira megnőttek az eladások, hogy gyárat nyitottak Münchenben. Ahogy Klaus doki mondta 1985-ben: az időzítés volt nagyon jó, végülis ezt megelőzően egész Európa évekig katonai bakancsban élt, nem csoda, hogy valami kényelmeset akartak hordani.
1959-re eljutottak odáig, hogy külföldi piacok után kezdtek érdeklődni. Egy Griggs nevű pasi és a cége (R. Griggs & Co. Ltd.) rögtön kapott a lehetőségen, éppen valami újat, valami „mást” kerestek. Levédték a légpárnás cipő technikáját, és elkezdték a gyártást az Egyesült Királyságban. Angolosították a nevet, módosították a dizájnt, és egy év múlva, 1960-ban megszületett a klasszikus 1460-as Dr. Martens AirWair bakancs: meggypiros, 8 soros, sárga fűzés, a talpán Martens logó. Hogy miért 1460-as? Mert 1960. április 1., azaz 1. 4. 60. az első darab születésnapja. Mellesleg Wollastonban gördült le a gyártószalagról a kicsike.

Elsősorban a rakodómunkások, rendőrök, és postások vásárolták, hisz ők sokat voltak talpon. Az 1460-as bakkants a munkásosztály férfiúinak elsőszámú cipőjévé lépett elő. Elvégre eredetileg mégiscsak munkáscipőnek gyártották. Az első közszereplő, aki Docot viselt valójában nem rocksztár vagy színész volt, hanem Tony Benn, népszerű munkáspárti politikus.
Már a legkorábbi ifjúsági mozgalmakban is lenyomott minden más cipőt, és ezt csak elősegítették a nagyobbakon belül megjelenő kisebb csoportok is, sőt az is, ami akár a sikertörténet végét is jelenthette volna: hogy az 1960-as évek végén felfigyeltek rá a skinheadek. Ők védjegyükké tették a piros bakancsot, hogy - ahogy a fáma tartja - ellenségeik vére ne rondítsa el a cipőjüket. Valójában ekkor valósult meg a szubkultúrákkal való, azóta is tartó szoros összefonódás.
Pete Townshend, a The Who gitárosa és dalszerzője annyira odavolt a DMs-ért, hogy dalt is írt róla. Elton John nevéhez köthető a Doc legfeltűnőbb megjelenése a képernyőn a The Who opusz, Tommy életét feldolgozó filmadaptációban: egy 54 soros darabban parádézott.
A Doc népszerűségét tovább növelte, hogy megjelent Stanley Kubrick nagy vitákat kiváltó Clockwork Orange című filmjében, amely egy Burgess novellát dolgoz fel egy fiúról, aki a barátaival ártatlanokat és gyengéket pusztít, sokat. A filmet olyan hevesen kritizálták, hogy a rendező végül levetette a műsorról. A vizuálisan sokkoló kinézethez azonban a fehér munkaruha és a keménykalap mellett már hozzátartozott a félelmetes DMs.
Az 1976-ban újabb fordulat következett a punkok megjelenésével. Állítólag Sid Vicious volt az első, aki ilyet hordott, és őt követték a többiek, majd az egész punk mozgalom nagy kedvence lett. A média gyorsan összeházasította a Martenst a legprovokatívabb ifjúsági mozgalommal, hiszen a gúnyos mosoly, a szakadt farmer, a láncok, és a szétszabdalt póló mellett a 18 soros Martens is az uniformis elmaradhatatlan része volt. Ehhez hozzátartozik az is, hogy bár a londoniak mindent megkaptak, ami a divatot illeti, a vidéki kisvárosokban a punk megjelenés kellékei nehezen voltak beszerezhetőek, kivéve a bakancsot. Így aztán a fekete Martens a punk ruhatárak állandó darabja lett.
A Doc útja innentől már kátyúktól mentes és nyílegyenes volt. A hiedelmekkel ellentétben az USA-ba sem a grunge-al került, hanem a kaliforniai punkkal és hardcore-ral az 1980-as évek elején. Csak feltűnőbb volt, amikor a grungereket nem lehetett másban látni.

Népszerűségét megtartva a Martens lépést tartott minden kulturális fordulattal, majd’ minden szubkulturális irányzat automatikusan a magáévá is tette. A Doc többé nem a munkásosztály cipője: egy egész nemzedék divatcikkévé, sőt a pop-kultúra részévé vált. Napjainkban, jó 40 évvel megszületése után, a lázadó ifjak függetlenségük, egyediségük és individualitásuk jelképeként hordják, a Doc Martens szimbólummá vált. Jobban összekapcsolódott a legtöbb zenei irányzattal, mozgalommal, szubkultúrával, mint bármely más divatcikk. A kezdeti erények, a kényelem (jah, egy idő után) és tartósság a mai napig ugyanannyira jellemző, mint dr. Maertens idejében.
Manapság persze már gyakorlatilag mindenféle cipőt gyártanak a papucstól a szandálon át a csótányroppantóig, bakancsból is rengeteg modellt. A skinheadek imádták a kis meggypirost, a gótok természetesen a feketét, a pápa pedig a fehéret. Hordják a punkok, skinheadek, pszichobillyk, grungerek, metálosok, a lista végtelen.
A Doc Martens AirWair (a leg)több zenész kedvence, köztük Robert Smith, Kurt Cobain, Sid Vicious, Sinead O’Connor, Rancid, Morissey, a Red Hot Chilli-s, és Prodigy-s srácok, és P.J. Harvey lába tudna mesélni intim történeteket dr. Martensről, még Will Smith is hordta a Bel Air hercegében.
Sőt, az előbb nem vicceltem: állítólag II. János Pálnak is volt egy speciálisan neki tervezett hófehér Martense!